A különleges emberekről...

Különleges emberekről, pontosaban azokról, akik számomra valamiért különlegesek. Például mert velük éltem kerek 11 hónapig, és mert nagyon sokat tanultam tőluk és általuk, és mert végigjárták velem ezt a változást, elviseltek, ha megakadtam. Bizony, a Benson családról van szó. Nagyon hiányoznak. Most inkább van honvágyam, mint Angliában volt. Nyilván, mert ott "töményebb" volt az élmény, és hát rengeteg van belőlük! Azt hiszem, ott nőttem fel leginkább.
Nagyon jó barátaim lettek azok az emberek, és büszke vagyok rájuk! Nem csak ezért különlegesek, hanem egyébként is, egy vadidegen számára is csodabogarak lehetnek sok szempontból. Viszont aminek nagyon örülök, hogy úgy néz ki, velük tölthetem a meglehetősen bő lére eresztett ünnepeket! Alig várom! Nagyon bízom benne, hogy sikerül megszervezni! Újra megölelhetem a gyerkőcöket, akikkel annyi mindent megéltünk, annyit nevedtünk és civakodtunk! Na és persze a szülőket, akik máshogy barátaim, mint a kicsik. És újra végigmehetek a kedvenc parkomon, újra beülhetek a kedvenc kávézómba, elvihetem a gyerekeket egy forró csokira, újra érezhetem a ház jellegzetes illatát, újra beszélhetem ezt az elegáns-szép nyelvet, ráadásul a kiváltságosoknak fenntartott vendégszobában aludhatok! :) És főzhetek nekik gyulyáslevest, és besegíthetek a vasalnivaló hegyek eltüntetésében, és beszélgethetek olyan emberekkel, akik egészen máshogy ismernek, akik csak engem ismernek, és rajtam keresztül ismerik a magyar kultúrát, és még sorolhatnám, miért vagyok hiperizgatott!
Ezen bejegyzés lényege tehát, hogy tudassam, hogy elmondhatatlan gyomorösszeugrásban szenvedek! A valósnak vélt ingerek csak jönnek-mennek az agyamban, állandóan olyan illatokat érzek, amik itt nyilvánvalóan nincsenek, mert Bristolból valók, de segond... Nemsokára igaziak lesznek! Ha minden igaz, nagyjából 2 hét múlva már ölelgetem őket! :) Alig bírom kivárni! :)

A büszkeségről...

Nem minden típusú büszkeséggel értek egyet és nem gondolom, hogy minden esetben és mértékben építő jellegű. Tegnap mégis felemelt fejjel és egyenes derékkal sétálhattam végig a vár utcáján. Egy férfival mentem el a gyógyszertárba, hogy recepteket váltsunk ki. Nem részletezem, ki volt ez az ember, de érdekes figura, kint is, bent is. Amint mentünk a patika felé, beszélgettünk. Nem halkan, így a mellettünk haladók tisztán belehallgathattak a diskurzusba. Én meg nem bántam! Jó magyar szokás szerint meg is bámultak, én meg jól visszabámultam mindenkinek, hogy de igen, véletlenül se értsék félre a tekintetemet, én valóban büszke vagyok arra, hogy ezzel az emberrel vonulhatok! A gyógyszertárba beérve is nagyobb feltűnést keltettünk, mint kicsit, és nem keveset voltunk ott, és kicsit szomorú, de inkább ingerült is lettem a büszkeség mellett attól, hogy milyen tekintetekkel kellett szembenéznem. Valami nagyon nem jól működik. A ruhaadományból, és az imént említett tekintetekből, a zavartságról és tanácstalanságról (hogyan is kell viselkedni) nagyon sok leszűrhető. Nem tudom, a kutyának vagy a macskának van-e igaza, én megértem mindkettőt. Azért van pl. hajléktalan, mert a társadalom így meg úgy, viszont a társadalom azért így meg úgy, mert a hajléktalan az ilyen meg olyan. Én meg aszondom, hogy hát ez van, inkább az alsóbb réteghez akarok erősebben fűződni, ismerjem őket jobban, mint a nálam följebb lévőket.

Nem tapasztaltam rengeteget, de annyit igen, hogy ne képedjek el ezen rettenetesen. Csak gondoltam, szabad ezt itt leírnom. Mert ez a fajta büszkeség nem az a fajta, ami beképzeltté tesz. Nem vagyok én még mindig senki sem, nem is biztos, hogy leszek. Nem is nagyon csípem a gyógyszeripart, nem arra vagyok büszke, hogy gyógyszertárba kísértem valakit. Hanem arra, hogy valahogyan van erőm arra, hogy olyat csináljak, ami "ciki". Olvasok, miközben sétálok, jól hallhatóan dúdolok, amikor kedvem tartja, beszélgetek az újságárus koldussal, meghallgatom a részeget, felveszek lepkés sapkát, rámosolygok emberekre, átadom a buszon a helyem, mert így jön. És büszkén vonulok a többi korombeli közt, akik megbámulnak. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, hála Istennek! Alkalmanként, ha lehet, rá is teszek egy lapáttal, hogy éreztessem, nem én vagyok a fura, hanem ők. Mert azért csak van valami rendellenes abban, hogy a nagy átlag nem bír megindulni egy ember nyomorúságán. Én sem vagyok egy szent, meg csomó minden nem tud megértinteni, viszont ha azon kapom magam, hogy lelkesedem az ilyen helyzetekben, igyekszem kihasználni.

Attól, hogy ezt leírtam, nem járok nagy arccal. Nem azért írtam le, hogy meg legyek dícsérve, vagy ilyesmi. Bátorítok viszont mindenkit, hogy kb. 500 Ft-ot áldozzon arra, hogy vegyen 1 tejet meg 1 kenyeret egy kéregetőnek, még akkor is, ha hazudik, menjen be vele a boltba. Nagyon jó tömegpukkasztó! :) Teljesen mindegy, a jómódú szomszéd is örülne az ennivalónak. És akkor legyél büszke magadra. Ne nagyképűen, csak úgy észrevehetetlenül. Belül meg engedd kivirágozni a szívedet. Mert azért ez igenis nagy dolog, ha jól állsz hozzá.

Sokszor félek segíteni én is, mert nemtom.... Kismillió okot lehet arra találni, hogy mért nem érdekel a koszos hajléktalan. Ehhez mindenkinek joga is van. De talán ez is büszkeség valahol... Hiszen semmi sem az enyém a világban. Hogy vannak érzéseim, arról nem tehetek, csak hálás lehetek értük. Nem tartom magam nagyságos asszonynak, hogy ne tudnék lehajolni egy bajban lévőhöz. Ez nem a jobbik fajta büszkeség lenne. Szerintem jó érzés segíteni, még ha csak igen kicsit is. Bármiben. Szerintem...

Az elméletemről...

Köszönöm szépen a visszajelzéseket. Nagyon bátorítóak, viszont valamit nagyon rosszul fogalmazhattam meg: ha valaki hegyes, az nem rossz ember, és ha kerek, az sem rossz ember. És nem az arc formája alapján lehet ezt eldönteni, legalábbis ÉN nem aszerint döntöm el, hanem a vonások szerint. Lehet egy 200 kg-os ember is totál hegyes, ismerek is nagydarab hegyeset, viszont ismerek vékony és kerek embert is! Ez sajnos tényleg saját gyártású elmélet, ergo csak én tudom megmondani igazán, hogy ki milyen (mert én találtam ki az elméletet). Nem nagyképűség, csak hát ha választatnom kéne Einstein és 1 fizikaprofesszor között, hogy ki magyarázza el a relativitás-elméletet, Einsteint választanám.
Szóval senki ne csináljon lelki válságot abból, hogy én minek gondolom, mert tökre mindegy! Szerencsére nem az én meglátásaim alapján működik a világ! :)

Ahogy mostanában a világot szemlélem...

Van egy elméletem, ma először fejtettem ki valaki másnak. Mint tudjátok, azt ígértem még az elején, hogy az agymenéseimet osztom meg itt. Nos, amit leírni készülök, az tutira nem lesz más. Agymenés. Ugyanis van, hogy például beugranak nagyon bután hangzó szavak. Van, hogy álmodozom kávéházról, vagy cukrászdáról, vagy gyerekotthonról, amely esetekben szintén csak úgy "beugrálnak" az ötletek. Persze nagyobb valószínűségét látom annak, hogy ezekből a "tervekből" sohasem lesz semmi, mint annak, hogy belátható időn belül (kb. 150 év...) a saját kávézómban járkálhassak és a saját készítésű tortáimat áruljam, dehát végülis "sohase tudhassuk".
Szóval, egy ilyen "beugrálós" dolgot szeretnék megosztani. Szerintem vannak kerek és hegyes emberek. Gyakorlatilag ennyi a mondandóm, de azért megpróbálom kifejteni, hátha érdekel valakit...
Egy kerek ember nem (csak) attól kerek, hogy pocakos/fenekes/van rajta mit fogni, hanem a vonásaitól is. Pl. én magamat kerek embernek tartom, anyukám viszont inkább hegyes, kerek vonásokkal. Azt is megfigyeltem, hogy általában a hegyes emberek kék szeműek, míg a kerekek barnák. Szóval a kerek orr, az ívesebb szemöldök, az almaszerű arc, az ovális fej, teltebb, pirosabb száj: ezek ugye kerekek. Ehhez "kerekül" az ember személyisége is, ezen teória kifejtéséhez azonban még több tapasztalatra van szükségem.
A hegyes embereknek hosszab az orra általában, az arca is hosszúkás, a szája keskeny, a haja nem göndör, hanem inkább egyenes, esetleg lelapuló, a szempillájuk halványabb.
Nagyon sok ember van, aki ez is és az is, mint ahogy nincs tisztán "melankóli" vagy "koleri" ember sem. És nemtom, ki kivel illik össze, de általában a hasonló a hasonlóval. Ezek mind megfigyeléseim (merthogy nem egyszer beszélgetések alatt ilyen beteg dolgokon járattam az agyam...), és lehet, hogy később ez a "rendszerelméletem" változni fog, csak ez már nagyon kikívánkozott belőlem. Ha tehát véletlenül azt halljátok, hogy XY-nal nehezen jövök ki, mert olyan hegyes, akkor valamiféle fogalmatok lehet, hogy mit értek ez alatt. Egyébként ezt nehéz így elmagyarázni, sokkal egyszerűbb emberekre mutogatni az utcán vagy képeken vagy magazinban. Ma reggel is ezt csináltam, és ez a szegény lány, akit áldozatul választott betegecske elmém, jelentésteli arccal első meglepettségében csak ennyit mondott: "Jól van, Nóri."

Halálmező

Soha nem volt még ilyen megrázó élményben részem. Ahogy a víz elborított mindent, majd visszahúzódott, testeket mosott ki a járdára, az utca közepére, a fűre, mindenhova! Ügyetlenül próbáltam egyensúlyozni a tetemek között, a borzasztó látványtól azonban meg-meginogtam és... rájuk léptem. Hiába vettem le az óriási cipőmet itthon, ahol az árnak nyoma sincs, még mindig mocskosnak érzem a talpam. Még egy jó darabig nem fogom elfelejteni a szétszakadt családokat, barátokat, szomszédokat, akik sohasem fognak találkozni már egymással. Kegyetlen az élet. Ők csak élték a szorgos kis életüket, tették, amit jónak láttak, és őket sújtotta a katasztrófa... Még segíteni sem tudtam. Az étvágyam is elvesztettem, valószínűleg álmaimban is kísérteni fog a látvány. A sok belsőség, a kettészakadt, megtaposott holttest... A halál és tehetetlenség furcsa szaga még mindig az orromban van.

Soha többet nem nézem a járdát séta közben.

Pláne nem esőben!

Tudjátok hány giliszta pusztul el ilyenkor? :)

Egy varázs-erdőről...

Ma egy gyönyörűszép erdőben jártam. Nem is gondoltam volna még reggel, hogy a nap végére itt kötök ki. Nem terveztem, egyszercsak ott találtam magam. Soha nem voltam még itt ezelőtt. Friss, nedves és hideg volt a föld, a nevető-zöld növényeken áttetszően gyöngyöző csillogás ült, és a szél édes volt és hideg és meleg és örök-tavasz illatú. Ahogy végigfújt a nyakamon, aztán fáradt arcomon, mosolyogni kezdtem, mint valami eszelős. Izgatott lettem, mint amikor a kis fekete macska meglátja áldozatát, és tudja, hogy az már az övé, de még előtte áll a megszerzés nehézsége és öröme; hirtelen azt sem tudja hát, hogyan fogjon hozzá. Én sem tudtam, hogyan rakjam kicsiny zsebembe ezt a határtalan szépséget. Kezdetnek - gondoltam -, megteszi, ha körbenézek. Valami nagyon szokatlan volt, új és csiklandozó érzések rohangáltak a hátamon. Csak pár elvarázsolt perc után vettem észre, hogy mennyire elmondhatatlanul meseszépen ragyog minden. Mintha a fény soha nem halványulna. És nem bántotta a szemem. Nem akartam napszemüveget feltenni, nem akartam leárnyékolni sem a szemeimet. Inkább azt kívántam, bárcsak egy hatalmas pár szem lenne az egész testem!
Irreális vágyamat a hátam mögé dobva, közelebb mentem az illatos és üde virágokhoz. Ekkor tárult fel előttem a titok: nem a Nap játszik a zöldekkel és fehérekkel és sárgákkal és kékekkel, hanem a virágok ragyognak ezer Nap és millió csillag fényével. Alig hittem a szememnek! Le akartam szakítani az összeset, és örökké ölelni őket, hogy a drága illat elfedje a fájó élet szagát.
Nekiláttam hát az első szálnak...
Ügyetlenségemben gyökerestül húztam ki a sárga közepű, fehér bársonyszirmú virágot. Megcsapta az orromat a föld életet adó illata. Hirtelen megértettem: ez a jó föld táplálja a növényeket, és azt is megértettem, hogy ez a föld minden kertész álma. És ki van táblázva az út ide, nincs is messze meg nem is olyan nehéz az út, csak itt-ott benőtte az útjelzőket az érdektelenség szúrós, ágas-bogas bozótja. Ezt a földet nem kell locsolni, nem kell kémiai szerekkel növelni a termőképességét, ez a föld kimeríthetetlen! Nincs vízóra, nincs kilowatt-óra, semmi sincs, ami számolná, hogy mennyi energiát emészt fel ez a tiszta ragyogás és egészség, senki sem számolja, hány szál fű és virág, mennyi fa és bokor van ott. Ezek a néma csodák egyszerűen itt vannak. És többnyire ezzel töltik idejüket:
hogy ők vannak.
Nem beszélnek, nem mászkálnak. Hallgatnak, sírnak és nevetnek velem. Nem számolnak. Legfőképpen csak vannak... És ragyognak! És ezt sem mérik sem mosolyban, sem kacajban, sem nevetésben, sem örömkönnyben, sem boldogság-sziromban. Nem számolják az éhes tekinteteket, nem számolják az érintéseket sem. Csak ragyognak. Akárkire. Mindenkire. Rám, például. Nem is akarok innen elmenni soha többé. Nem is fogok. Lehet akármekkora sötétség az erdőn kívül. Én is virág akarok lenni, erdőben lakó, friss, jóillatú, gyönyörű sugár-virág. Nem akarom számolni, kinek hány mosolyt adok, és hány érintésre emeltem ma már a kezem. Nem akarom számolni, mit adok, nem akarok nyilvántartást vezetni, kinek adok. És nem is fogok.

A lakcím nélküliről...

Ő egy hajléktalan férfi. A nagygyakorlati helyemen találkoztam vele ingyenes ruhaosztáson. És nem volt ott 10 percnél többet, de teljesen megrázott.

Egy férfi, akinek a fájdalom-gyűrte, alkohol-áztatta arcában kék szemei úgy ülnek, mint valami kis mécsesek, értelmet és emberséget sugároznak a szégyen remegő fénye mögött. Egy férfi, akit kirúgtak a vezető állásából sok-sok évvel ezelőtt. Nem koszos a ruhája, nem büdös, pedig egy rozzant garázsban él. Nem viszi el a meleg bőrkabátot, mert ahhoz még meleg van. Nem gyűjtöget, minek. Lehet, hogy holnap az ország tulsó felében kap munkát. Mert 55 éves, és mindenhol megmondták, hogy nem veszik fel, öreg már. Egyszer hibázott talán, gyenge volt, és elszalasztotta az utolsó esélyét. Kemény az élet. Az utolsó után már nincs több. Valószínűleg hajléktalanként fog meghalni. Pedig dolgozik, amikor csak lehet, alkalmi munkát vállal, éhbérért és egész napi kemény munkáért, mert ugye egy csövesnek csak piára kell a pénz, tehát fizessük ki neki azt, ami jár... Hiszen a "rendes" ember munkáját sem becsülik meg mostanság... Egyetemi végzettsége van, műszaki szaki, és beszél(t) oroszul, és van személyi igazolványa. És úgy mondta el ezt a pár dolgot magáról, hogy el kellett fordulnom. Most, hogy sötét van, én itt ülök a kényelmes székben a lámpafénynél, halkan szól a zene, és a számítógépen írok. Kit érdekel ez? Ő hol van most? Biztosan fázik, olyan hidegek az esték már. Talán visszajön azért a bőrkabátért. És vacsorázott? Vagy inkább olcsó pálinkát vett, hogy valami melegen tartsa? Minden este fáj a legjobban. Ezt a fogorvosom mondta. És milyen igaza van! Nem csak a gyulladt fog, hanem az is, ha megsértettem valakit, ha nem beszéltem vele, ha nem öleltem meg, ha kiabáltam vele. És ő? Volt családja? Volt meleg ágya? Emlékszik még rá? Vagy milyn kávét inni munka előtt? Milyen a párizsi miatt finnyáskodni? Néz tükörbe? Mit lát? Vajon újra és újra azt hallja, amit nekem mondott: "...dehát én csak egy ...csöves vagyok"? Ki mondja meg neki, hogy nem csak egy csöves? Elhinné? Magasabb iskolai végzettsége van, mint nekem. És menő egyetemen végzett. És nehéz tárgyat tanult. És most? Nem bírok reggelenként felmenni úgy a várba, hogy ne lássak a padon hajléktalant, vagy ne kérne valaki pénzt, vagy ne jutna eszembe ez a férfi. Tudom, nekik is megvan a maguk hibája, és valószínűleg sokan tehetnek arról, hogy ilyen sorsra jutottak. De nem segítjük fel az utcán azt, aki elesik? Nekem nagyon sok ez. Nem vagyok elég arős ahhoz, hogy tegyek ezért egyedül. Annyi fájdalom van csak abban az egy férfiban. Nem láttam még ilyen nagy szégyent és reménytelenséget férfi arcán, mint az övén.



"...én csak egy... csöves vagyok."

A segítésről...

Nemrég a segítésről, mint életcélról gondolkodtam. Mert ugye ilyen létezik. Régebben talán még "divatosabb" volt az effajta lelkület, csak akkoriban mondjuk szentté avatták az illetőt, ma pedig csak egy különcnek tartják. Változik a világ.
Megkezdtem nagygyakorlatomat, és egyébként is, kezdek megint azokban a körökben mozogni, mint régen. És rengeteg a lehetőség a segítésre. Mindenkinek szüksége van valamire. A legtöbbször bárki tud segíteni, nem kell egyetemi végzettség hozzá.
Azt hiszem, én alapjáraton segítő típus vagyok. (Ezt minden személyiség-teszt meg ilyesmi kidobta eredményként, érdekes...). Nem szeretek, nem is tudok reflektorfényben lenni, mert félek meg kiszárad a szám, meg kalimpál a szívem. Viszont amikor tudom, hogy segítek valamivel, akármennyire is legyek nyúl, képes vagyok idegenekkel telefonálni, pedig utálok, és kiállok az igazságosság mellett, még akkor is, ha ezzel egyedül vagyok éppen.
Szoktam mondogatni, hogy én segíteni akarok, ha "felnövök". Baromi nagy közhely, igaz? Akkor is! Nem tudom pontosan még mindig, hogy kinek és hogyan. Mindenkinek talán, és ahogy csak tudok. A minap megakadt a szemem egy rövid soron, nem is emlékszem, hol olvastam, valami ilyesmi volt: Az igazi segítésben az ember feláldozza életét másokért. Van ebben valami sírnivaló. Talán sokan nem hisznek ma már a hivatás erejében. Amikor van az ember életében egy olyan hang, ami bármilyen formában megjelenhet és bármikor, de mindig ismerős és jóleső erővel húz a biztos jó felé. Lehetne hivatásom a természet megmentése, vagy puha és meleg zoknik kötése, vagy a naptákészítés. Nekem meg ez jutott, hogy segítsek. De ne csak úgy ímmel-ámmal, hanem a szívemmel.

Tudom, hogy nem vagyok szent, és nem is fognak azzá avatni, nem is erre pályázom. De amikor meghallgatom az idős nénit, aki 51 éve özvegy, és nincs sok barátja, és mosolyogva megy haza, örülök. Mert nem kell sok, nem kerül erőfeszítésbe, csak meg kell hallgatni a másikat. A fülem csak a csatorna, amin keresztül a szó eljut a szívig. Mert a szívünkkel is tudunk hallgatni. Inkább csak ezzel kéne, nem a fülünkkel.

Ha a hivatásomnak akarok engedelmeskedni, feláldozom az életem, hogy elmondhassam, boldog vagyok, azt teszem, ami a feladatom. Milyen lemondásokkal jár ez? Lesz majd erőm hozzá? És ha elfáradok? És ha hibázok? Ki fog nekem segíteni? Mikor kell lépnem? Mit kell csinálnom? Hogyan legyek hasznos? Hogyan szeressek a tetteimmel? Meddig menjek el? Mikor lesz vége ennek az útnak? És mikor kezdődik? Csak Isten tudja. Több nem kell.

Balácapuszta

Ma (hajnali 10 óra körül) Anya, Petra és én elmentünk Balácára. Egy családi napot szerveztek, érdekes programokkal. Hogy mennyire kevesen voltak, azt hadd ne említsem. A Tesco előtt persze hatalmas forgalom...

A lényeg, hogy ott egy régi római villagazdaság maradványai vannak kiállítva, a leletek a környékről valók (Balatonfűzfő, Papkeszi, Balatonfőkajár, Lovas, Szentkirályszabadja, Királyszentistván, stb.). Nem vagyok töri-zseni, sőt, szinte semmit nem bírok e témában a fejemben tárolni. A történelemből nekem 1 héttel az adott nap előttig vannak emlékeim, az előtte lévő időt meg szépen, lassan, de annál biztosabban elborítja a feledés köde.
De képzeljétek, ma ugyanott megérintettem egy Juno isten számára készített oltárt, ahol a rómaiak az áldozatot tették, még ha nem is tudom, mi az... És megérintettem egy szépen faragott kőtáblát, ami egy sírboltból maradt ránk. Fantasztikus! Én, a saját ujjaimmal, ott simítottam végig, ahol a kőfaragó is végigsimította munkáját, hogy leporolja. És megérintettem azokat a falakat, amiket zseniálisan festett meg valaki, szépre, érdekesre és színesre. És akkor talán az járt a fejében, hogy rendesen befejezze a munkáját, hogy a magbízója ne csalódjon benne, és hogy a bérből a családját ellássa. Nem is tudott rólam, nem is gondolta, hogy az ő munkáját valaki könnyes szemmel fogja csodálni. Hogy valaki szinte beleremeg, amikor azok között a falak között mászkál, amik tökéletesen, leleményesen és gyönyörűen lettek megépítve. Hogy Értetlenül fog állni a kovács ollói és kései előtt. Az a római nő, akinek a csontvázát láttam, nem ismert. Én sem láttam őt. De tetszenek a csuklóin tisztán megmaradt karperecek, és a kehely, amit a sírjába tettek mellé. Pedig senki nem gondolta ekkor, hogy ezt valaki meg fogja nézni. Mert akkor meghalt, és az a nő nem volt többé. Erre nekem életre kelt. Csak egy pillanatra, de ez a pillanat elvarázsolt.

Menjetek Balácára!

A köszönömről, a bocsánatról... (rövidített változat)

Tudom, néha bonyolultan fogalmazok. Most akkor megpróbálom egyszerűbben:

Ha én elvárom, hogy bocsánatot kérjenek tőlem, amikor ez szükséges, akkor legyek is készen megbocsátani, ne rágjam tovább ugyanazt a csontot. Nem olyan rossz bocsánatot kérni. Igen, meg kell hozzá hunyászkodni, de ez így működik. És megbocsátani sem olyan haszontalan dolog...

Ha pedig valaki megkér valamire, én szeretem, ha legalább annyit, hogy "lécci", odabiggyeszt. Ez így illik. Meg jobban is esik, ha emberszámba vesznek. Akkor viszont "ugorjak", ne könyörögtessek magamnak. Nem vagyok én ahhoz senki sem! És hát megköszönni bármit is... Alapvetőnek kéne lennie.

Ennyi a történet! Valamin kiakadtam, mostanra már lenyugodtam. Ne felejtsünk el illedelmesnek lenni. Tudom, nem mindig sikerül, nekem sem, de próbáljuk meg! Szerintem...

A köszönömről, a bocsánatról...

A következő megvilágosodás ért valamelyik nap: ha én elvárom, hogy Énméltóságomat külön "légy szíves"-sel illessék, amikor kérnek valamit, akkor azt miért is várom el? Nem azért, mert szeretném, ha legalább annyira tisztelne a másik, hogy szépen-illedelmesen kér meg? És akkor persze meg is teszem, amire megkért, mert ugye én is tisztelem a másikat!
Vagy ha úgy élek, hogy mindenhol azt hangoztatom, hogy "Nem az idegesít, hogy bunkó volt, hanem hogy még bocsánatot se kért...", ergo nagyon szeretnék megbocsátani, csakhát ezen funkció viszont a "ne haragudj", és/vagy a "bocsánat" szavak megfelelő időben történő kimondása hozza működésbe. És akkor amint ezek "kimondódnak", ukmukfuk, meg is bocsátok rögtön. Vagy nem? Akkor miért várok bocsánatkérést? Vagy ne várjam el, és akkor "nem is kell" megbocsátanom, vagy oké, várjam el, de bocsássak is meg! Mert az azért nem szép szerintem, ha ráordítunk a másikra, hogy "Léccives, vagy valami, nem?!?", csak hogy eljátszhassuk a sértődöttet, meg "Jaj, ne haragudj, tényleg hülye voltam", amire mi heves bólogatásba kezdünk és az elkövetkező jónéhány napban matematkiai egyenletekkel is bizonygatjuk az összetört szívű bocsánatkérőnek, hogy "Valóban barátom, hülye vagy, és az is maradsz ezentúl a szememben, hiába esedezel a felejtsük-el-mosolyomért".

Na, szóval nem tudom, mennyire fogalmaztam érthetően, de szeretnék arra buzdítani ezáltal bárkit/mindenkit, hogy gondolkodjunk el magunkon egy kicsit. Ezt nem árt megtenni időről időre különböző szempontok szerint, most én is bátorkodom adni egy kicsi, de talán annál jelentékenyebb szempontot.

Tapasztaltam, hogy akár én hunyászkodom meg, vagy előttem kell valakinek meghunyászkodnia, jó és hasznos, ha tudom, hányadán állok magammal, márcsak azért is, hogy nehogy .....-et csináljak a számból. Meg egy csomó kellemetlen tehertől szabadulok meg. Mert mire is jó, ha fortyogó és fertőző mormogással járok a szívemben? Semmi jóra!

Az ürességről...

Furcsa, csordultig teli üresség van a szívemben. Ez talán jó, talán nem. Az biztos, hogy sok szemét karcolja fel így hús-szívem vérzékeny falát, viszont a halványan csillogó aranypor helyett vakító aranyként rakódik le, csillapítva a vérzést.

Érdekes... Mintha mindent százszor olyan intenzíven élnék meg, de csak úgy csendesen, magamban.

Hömpölygök magamban, és átélek megint. Kómámból lassan magamhoz térve újra érzek, válaszolok, fájok, nevetek, félek, röhögök, kacagok, nem tudok, forrongok, veszekszem, kitalálok, megvalósítok, rombolok, örülök, nem veszek észre, kérek, álmodom, hallok, adok, megértek, elutasítok, bekebeleződöm, véleményt alkotok, kések, nem értek, de ÉLEK!

És pirosak a pirosak, vérzenek és szenvedélyesen-boldogan lángolnak, és kékek és hűvösek és tiszták a kékek, a zöldek élnek, a feketék tátonganak, a narancsok nevetnek és gondtalanul szállnak, a fehérek üdén ragyognak és a barnák megnyugtatnak.

És ami kerek, gurul, a kocka döcög, a hegyes szúr és a lapos siklik. A felhők is élnek, változnak folyamatosan, érzékelnek, engedelmeskednek, a színes lepkék, a "pillék" pedig az orroomra szállnak, és meglegyeznek, ha a szél elfelejt fújni. És a tücsök is ciripel, és nem hagy aludni, és új élet születik közben, aztán megint mások pedig egybeérnek.

Az a jó, hogy van ÉLET. Nem céltalan "lesz, ami lesz", de haladó, tudatos élet. Az a jó, hogy élhetek azért is, hogy számítson, meg azért is, hogy csak úgy elteljen. Az meg még jobb, hogy választhatok. Nehezebb is így, persze. De szabadabb! És megoszthatom. És űr is keletkezhet, feneketlen, válogatás nélkül mindent beszívó űr. és ez nagyon, de nagyon jó.

Újra itthon!

Már magyar levegőt szívok egy ideje, de még nem jutott valahogy időm erre...

Mindannyian egészben hazaértünk, és azt hiszem, a családom is úgy gondolja, hogy nagyon jó 5 napunk volt Angliában! Aktív pihenéssel töltöttük az időt. Voltunk Londonban, meg a Gower-félszigeten a tengerparton mezítláb kagylót zsedni, meg búvárruhaszerűben a hullámokkal játszani, és Bristolban is jó volt, csavarogtunk, vásárolgattunk, hajókáztunk, ettünk... :)

Hétfőn estefelé repültünk haza, "otthon" volt egy nagy ebéd, mind a két családommal, és aztán elbúcsúztunk... Szívet tépően fájdalmas volt otthagyni őket, bár valószínűleg nem örökre, mégis... A gyerekek "fürtökben" lógtak le rólam, elhalmoztak ajándékokkal, én meg csak bőgtem és öleltem őket. Kicsit később sikerült elindulnunk emiatt, mint ahogy szerettem volna, de azért időben odaértünk. és le tudnám írni nagyon szépen és szomorúan, olyan fekete-fehér filmesen azokat a pillanatokat, amikor beültem az autóba és utoljára láttuk egymást és integettünk egymásnak... De még most is nehéz a szívem emiatt, úgyhogy nem ecsetelem. Azt hiszem, egy kicsit gyászolok még.

Viszont nagyon jó újra itt! Nem azt mondom, hogy honvágyam volt, mert annyira nem... De jó újra látni azokat, akikkel szeretjük egymást! Kedden éjszaka értünk Veszprémbe, aludtunk egyet, és én már aznap mentem a gyülekezeti táborunkba. Nagyon jó volt! Sokat tudtam beszélgetni a barátaimmal, meg egyedül is tudtam lenni, angolul is beszélhettem, meg magyarul is, meg összekeverve a két nyelvet... :)
A táboros élményekről, merengésekről majd külön bejegyzésben írok!

Ezt a hetet gyakorlatilag azzal töltöttem, hogy az itthon maradt ruháimat szortíroztam meg mostam-vasaltam, aztán meg minden fiókot újrarendeztem meg szöszmötöltem... Jó érzés így a végére érni és rendben tudni a káoszt! ...közben egy anyuka az ablak alatt fegyelmezi a gyerekét, és megint furcsa, hogy jééé, értem... :)

Akkor mostanra ennyi! Majd merengőzök is a táborról, nagyon jó volt! :)

Holnap!

Csak gyorsan jelzem, hogy tudom, nem írok mostanában sokat. Észrevettem! :) De el sem hinnétek, milyen nyüzsgés van itt, az agyam bizsereg, nincs semmi időm gépezni meg írni! Patrícia nélkül ki is purcannék itt a finisben!

Holnap viszont jönnek anyáék! :) Annyira izgatott vagyok! Remélem, most nem állítják le a londoni vonatokat az árvizek miatt... Nem lenne rossz, ha ide is érnénk!

Aztán meg jön néhány nap "fun", azaz mulatás, mindenféle jót fogunk csinálni, és akkor szembe kell nézni az elválással... Kate szerint ott van már fölötte az a bizonyos sötét felhő, amit a mesében mindig csak egy ember feje fölött úszik, de valahogy megpróbálja eltolni, nem akarja elfogadni, hogy itthagyom őket... Úgyhogy nem lesz könnyű... Hanem nehéz és szomorú! That's life! Nincs mese! Amit meg köll tenni, azt meg köll tenni!

Ja, és enyhén szórakozott vagyok! Talán az agybizsergés szövődménye! ...ma még a falat is beszakítottam! :) De eltakartam egy képpel! Kate tud róla, látta is, jót röhögtünk! :)

Kicsit szomorkás...

...a hangulatom máma, mondhatnám. És még tudnám is úgy mondani, hogy hihető legyen.
Valami melankólikus édes-szomorú (nem édes-savanyú) hangulat pöffeszkedik rajtam.
Szerdán jönnek Anyáék, amit elmondhatatlanul várok! Végre megölelhetem a két "kis" medvécskét, meg Mamit! :) És nagyon örülök, hogy végre tudnak itt pihenni majd! Ez nagyon izgalmas, arra pedig nem vagyok hajlnadó többet gondolni, hogy hazamegyek majd, és minden furcsa lesz, estébé, estébé...
Viszont most, hogy az au apir melóból a kisebb rész az enyém, (merthogy Patrícia egészen gyorsan és jól megtalálja a helyét), van időm gondolkodni, meg érezni. És Johnnie-val egyre több "összebújós" időt töltök, meg általában a hiszti mellett vannak a gyerekeknek olyan pillanatai is, amik most különösen értékesnek tűnnek, és ezeket sűrűn zárom be a szívembe, hogy ne felejtsem el.
Örülök ennek a folyamatnak, azt jelenti, emésztem a dolgokat. Az meg, hogy kicsit fáj, csupán mellékhatás... Gondolom...
Viszont otthon lesz rengeteg dolog, ami új lesz és ami majd lefoglal... Szeretni a családom minden egyes tagját, részt venni a gyülekezetem életében, nagygyakorlaton ügyeskedni, lediplomázni...

Azt hiszem, a személyiségemben van egy rendes adag melankólia. Amikor rámjön ez az érzés, szeretek neki teret adni. Olyan, mintha egy színes nagyítón keresztül nézném a világot. Valahogy közelebbről és tisztábban látok mindent, viszont egy kicsit más színben...
Most is esik az eső. Nem hiszem el, hogy pont véletlenül van most ilyen hihetetlenül őszies nyár itt Angliában! Valahogy az, hogy "ősz" van, eső, szél, segít átmenni ezen az egész hazameneteles-mindent itthagyós dolgon. Illik a hangulatomhoz.
Most is itt ülök a gépem előtt, mélázok, "ventillálok", hallgatom az esőt, ahogy kopog itt a párkányon, a kertben az út másik oldalán, és az egész városban. Lecsendesíti az életet. Ahogy a gyerekekkel jöttünk ma haza a suliból, az utolsó nap lévén málhás szamarakká léptettek elő Patríciát meg engem. Amint így bandukoltunk hazafelé, egymástól függetlenül kérdezték meg, hogy mi történik, miért van ilyen csend... Éppen elkezdett csöpögni az eső, de nem eredt rá, míg haza nem értünk. Nem volt hideg, sőt, kellemes volt. Az emberek talán gyorsan behzódtak, nehogy vizesek legyenek, nem voltak autók az utcán, a kamaszok sem lófráltak a játszótéren...

Most olyan jó érezni a friss fuvallatot a bőrömön, az eső lehűtötte a ma kivételesen meleg levegőt és most ez áramlik be a kitárt ablakon a szobámba. Igazából máskor azt mondanám, hogy fázok, de nem, ez most friss levegő. Az eső pedig zenél nekem, kicsi dobjain játszik, hogy felvidámítson, hogy közölje, itt van velem, megért, és nem fél ideadni mindenét, amije van. A hidegét, a hangját, a formáját, a csillogását. Tényleg mindent beborít, és a szemeim elé hozza, ami fontos, a mocsok pedig az utak szélén hömpölyög el mellettem. Nem is tudom, mi lenne, ha itt is forró nyár lenne...

Hiányozni fog ez a fa az ablakom előtt. Tűri, hogy az esőcseppek játszanak a levelein, hogy felcicomázzák, hogy a kopogásukkal megzavarják, pedig már öreg. De szerintem nem bánja. Ő is élvezi, ezért beszáll a játékba, és egyik leveléről a másikra csöppenti a cseppeket, hogy megörvendeztessék a fáradt füleket.
Ahogy ezeket írom, néha sűrűbben esik, sűrűbb kopogást hallok. És hirtelen nagyon izgatott leszek, és olyan kicsi akarok lenni, hogy elférjek egy falevél alatt, és egészen közelről lássam ezt a csodát!
Már nagyon késő van, de MOST esik az eső, nem holnap. Vagyis azt nem tudom... Ezért mindjárt magam köré tekerem a takaróm, és kihajolok az ablakon, ahogy már olyan sokszor csináltam. A takaró alól kilógó hajam majd megint felfogja az esőt, és megint kicsit esőillatú leszek, és megint úgy fogom érezni, hogy soha nem moccanok meg, nehogy elszalasszak egy pillanatot ebből a káprázatos koncertből!

A változásról, mint tényről...

Másról terveztem írni néhány perccel ezelőtt, mint amiről valóban írok.

Vasárnap megérkezik az új au pair lány, itt lesz két hétig, hogy mindent megmutassak neki és kényelmesen elhelyezkedjen az új szerepében. Azt most nem fejtegetem, hogy a felelősségtől frászt kapok-e, vagy hogy tudomásul akarom-e venni, hogy itt kell hagynom ezt a családot. Tudom, hogy itt kell. Nem is a fősuli befejezése miatt, hanem mert otthon a helyem ezután. És ez így van jól. A fejemben tudom. Az érzéseim meg remélhetőleg előbb-utóbb a fej követésére adják magukat és megszűnnek engem kínozni...

Ma egyik legkedvesebb barátom írt, hogy kapott munkát, hurrá, viszont az ország másik felébe kell költöznie. Amióta eljöttem, gyakorlatilag barátok költöznek el, vagy éppen össze, természetesen drasztikus változások kíséretében. Az a furcsa (előfordulhat, hogy ezt a szót több mint egyszer fogom még használni ebben a bejegyzésben), hogy ugyan tudom, mi törénik, de mégis kimaradok az átalakulásból. Így mire hazaérek, lesz jónéhány elköltözött és megházasodott legjobb barátom. Nem akarom annak érzését kelteni, hogy nem örülök a mások örömének. Dehogynem. A barátaim. Az örüléssel nincs gond. Viszont egy kicsit megrémít a gondolat, hogy én is változtam, a barátaim közül nagyon kevés lesz ott "találkozós" barátnak, a családom is változott... Tudom, egy év nem a világ vége. Egy rövid fejezet az életemben. De hát ugye mindig a saját problémát látjuk a nagyobbnak, azt tudjuk igazán átérezni. És ezen időintervallum rövidségétől függetlenül úgy érzem, elég intenzív időszak volt. És nem állt meg az élet máshol. Rengeteg jó és néhány rossz hírt kaptam. Mégis, valahogy furcsa (én szóltam!) érzések keringenek bennem... Nem tudom igazából, mi vár otthon. Csak elképzelni tudom. Ezzel viszont nem sokra megyek, tehát félbe is vághatnám egy jeges késsel ezt az egész gondolat-gubancot. DE... De nem teszem. Meg akarom találni a gondolat elejét és a végét, kifeszíteni, és végignézni rajta, miközben megvilágosodott arcomat elégedett mosoly futja körbe!
És itt is nehéz. Nem tudom elképzelni, milyen az, amikor nem látja az ember a barátait minden nap. Mert itt a barátaimmal élek együtt. Jaj, nagyon nehéz kezd lenni! Én naiv, azt hittem, a féltékenység az új leányzó iránt elmarad... Hát nem, ébredezik. Mintegy edzés képpen, napközben többször mondogatom magamnak, hogy jót akarok a családnak, tehát nem fogom a hibákat keresni a leendő bébicsőszben, és jóindulatú leszek.
Amikor a tej felforrt már és éppen kifutóban van a fazékból, akkor bugyog össze-vissza, gyöngyözik és növekszik. Úgy érzem, ezek az érzések a forró, lobogó, elborító tej, én meg ott állok a közepén és a kezemmel próbálom visszanyomni, hogy levegőt vehessek és én öljem meg őt, mielőtt ő olvaszt el engem. Oké, talán nem ennyire drámai a helyzet. Osszátok el kettővel. Vagy inkább másféllel. Szóval azért mégis, kezdenek ezek a karmos szürkeségek maguk alá gyűrni, ami talán normális, én mégsem szeretném beadni a derekam.

A változások, amelyek tények, hatnak a környezetükre. Nincs mese. És ez nem is baj. Én is a környezet vagyok, tehát változni kell. Az más kérdés, hogy érző környezet vagyok. Sok szempontból nem is fontos ez, viszont most azt az egy szempontot állítom reflektorfénybe, ami szerint fontos és számít. Azt, hogy ez a szempont én vagyok.

Köszönöm, hogy megoszthatom ezt Veletek. Csak a tudat, hogy megpróbálhatom megértetni magam, sokat számít nekem. És persze Beethoven mögöttem...

A főzésről...

A falusi lábasban és az otthon készített kenyérben van valami közös. És mivel pontosan meghatározni nem tudom, mi az, ezért csak bízni tudok abban, hogy megértitek, amit írok.

Életemben egyszer voltam tanuja "igazi" kenyérsütésnek. Nem a nyári pékséges munkám során, nem is a kenyérsütős megoldásra gondolok, hanem a házi-kézi-mindenlisztes kenyérsütésnek. Méghozzá anya készítette! Illetve... Nagyon lelkes volt, meg nagyon sokat babrált vele, én meg nagyon drukkoltam, de ez nem volt elég... Tehát valami kenyérszínű borzadvány lett a végeredmény. Arra gondoltunk, hogy majd de jó is lesz az unokáimmal elmenni az én anyukámhoz kenyeret sütni... Mert akkor majd idő-milliomos lesz, és kitanulja a dolgot! Tehát nekem ez volt a fejemben a kenyérről: túl sok macera! A zsemléről meg mindenféle ízesített kenyérről álmodni sem mertem!

Nagyon szeretek főzni! Annyira izgalmasak az ízek, és annyira izgalmas az is, ahogyan átalakulnak. Az pedig gyönyörű, hogy gyakorlatilag nincs két teljesen egyforma étel (most nem beszélek a futószalagos gyártásról), meg "ahányházannyiszokás", meg ugye falusi lábas, leragadós "occsó teflony", ami valamilyen rejtélyes módon a szépre fésült asszonyi hajkorona minden egyes hajszálát az ég felé meredni készteti... Tehát az otthoni, normális főzés! Itt megtanultam - remélhetőleg egy életre -, hogy mennyire változatos és végtelenül kreatív lehet!

Kate szívességből elkezdett egy kis főzőtanfolyamot itthon néhány tizenévesnek. Ma este volt egy szabad hely és így én is ott lehettem velük! Láttam már Kate-et profin kenyeret sütni otthon, mindenféle masina nélkül, de még nem volt alkalmam kipróbálni magam. Egy órával ezelőtt viszont...

Ugye általában úgy készítjük el akárminek a tésztáját, hogy kézimixerezünk, vagy könyékig belemászunk. Hát ez a módszer teljesen más! Az ember nem is hinné, hogy valami csiríz-szerűségből rövid időn belül kenyér lesz! És vicces is, mert az asztalhoz kell csapkodni jó sokszor a "trutyit" meg jó erősen, tehát maximálisan ajánlom otthoni terápiás kezelésnek! A lényeg, hogy amennyire szokatlan a módszer, és az embernek "Feladom!" érzése van az elején, annyira hatékony!

Ma készítettünk fánkot és "focaccia"-t, amit valahogy így ejtenek: "fákáccsá", tehát FAKACSA! A fánkot mindenki ismeri, arról nem írok. De a fakacsa... Olasz kenyér, olívaolajos, és végtelenül sok variánsa lehet! Lehet pizza stílusban készíteni, laposnak és megszórni mindennel, vagy csak friss rozmaringot és olívaolajat rátenni, és úgy megsütni. Ez a hagyományos, jó minőségű olívaolajba mártogatva eszik. Egymásra is lehet hajtogatni a tésztát, ez az, amit én csináltam. A kiterített alapra rászórtam feta sajtot, házi szárított paradicsomot, olivabogyót, vöröshagymát, fokhagymát, rozmaringot és bazsalikomlevelet. Ezt meglocsoltam olívaolajjal, a két szélét egymásra hajtogattam, felül bevagdostam, a tetejét megszórtam tengeri sóval, és.... Fél óra múlva mindenki azt ette! A kenyeret, amit én készítettem, teljesen egyedül a két kezemmel! Annyira jó érzés! Friss kenyér, gazdagon mindenféle jóval, nem töményen, csak éppen úgy, hogy az ízek egymásra reagáljanak, és gyönyörben úsztassák az ízlelőbimbókat! Fantasztikus volt! Nagyon fáradt voltam, már amikor elkezdtük is, de annyira pihentető volt az asztalhoz csapkodni a fánk, majd a fakacsa tésztáját... És mindenegyes odavágás után látni, ahogy kezd összeállni gyönyörűen szép, puha és jóillatú tésztává... Legszívesebben beletemettem volna az arcomat! Vagy a mwzítlábamat! De aztán örültem, hogy nem tettem, mert azt nem adtam volna a családnak. Így meg azt majszolgatták, amit én készítettem, amivel én dolgoztam! És minden háziasszony tudja, milyen az, amikor nem mondanak semmit, csak teleszájjal bólogatnak meg pozitívan hümmögnek az ember főztjére... Szóval kipihentem magam a fakacsa és a fánk készítése alatt! Még egy otthoni bemutatón is elgondolkodtam...

Sajnos az én kenyeremről nem tudok már olyan képet készíteni, ami nem lenne undorító. Ezt a neten találtam a "fakacsáról"!

Magyarázat

Kedves Mindenki, ne haragudjatok, forgószél sebességgel pörgő hetünk volt!

Voltatok már úgy, hogy elfelejtettetek érezni? Tudom, furán hangzik... És szomorúan... De amikor tele van mindennel a fejetek, ezer dolgot meg kell szervezni, közben másik kétezer a semmiből elővarázsolódik, és akkor mások is stresszelnek körülöttünk, és közben blogot akartok írni, de mire estére a gép elé juttok, már csak sistergés van az agyban... Nos, ez történt röviden velem! Emellett azt is képzeljétek hozzá, hogy 3 hét múlva "örökre" hazautaztok onnan, ahol közel 1 évig éltetek, és ez mindenféle meglepő, és a maga módján mulatságos érzelmeket hoz felszínre, amivel szintén törődni kell! Nem egyszer jelentkeztem be és álltam neki írni, de nem ment. Meg úgy nem lehet, ha nem érzem, miről írok! Ha nem tud a lelkesedésem szárnyra kapni, mert megkötözve tartja a mindennapok egyensúlyozásának hömpölygő áradata. Ami nagy valószínűséggel az én hibám (is). De főleg a hétköznapoké! :)

Na, de most vissza vagyok jőve! :)

Fidelio-ról

Szégyen, vagy nem, nem voltam eddig operában. Valahogy nem érdekelt. Sőt, untatott. Amint elkezdtek énekelni, az volt az érzésem, hogy a következő kényszeres fülrepedésnél agyrohamban elhalálozok.
Csütörtökön délután elvonatoztunk Londonba,a Covent Garden-be, másik nevén és magyarul a Királyi Operaházba, hogy megnézzük Beethoven Fidelio-ját. Mióta itt vagyok, megláttam, mit lehet szeretni azon, ha az embernek szétreped a füle. És hogy mennyire lehet szeretni! Nem azt mondom, hogy most már értem a zenét. Nem "beszélek zenéül" még mindig, viszont érzek valamit belőle, amit eddig nem éreztem. (Ahogy írok, meg kell néha állnom, hogy becsukjam a szemem. A háttérben szól cd-ről a Fidelio, és hihetetlenül tökéletes és felemelő hangok töltik be a szobát.)
A Fidelio Beethoven egyetlen operája, ettől is különleges, és Beethoven ekkorra már elvesztette hallását, ettől még különlegesebb. És minden zseni különleges a maga módján, de most Beethoven egy hajszállal méginkább különleges nekem. Annyi minden van, amit szeretni kell vele kapcsolatban, hogy azt leírni sem lehet!
Azalatt a bő két óra alatt, amíg az előadás tartott, nevettem is néha, de főleg sírtam. Annyira tiszta és gyönyörű volt az egész! Ahogy a hangszerek egymásnak előkészítették az utat, ahogy a zenekar erősítette az éneket, és ahogy az ének a zenekaron függöt, és ahogy a karmester szépen mindent összetartott... Azt hiszem, ma a ZENE azon kevés dolgok egyike, ami teljesen tiszta bír lenni. És itt nem a rock- meg pop-zenére gondolok, hanem arra, amikor szavak nélük többet mond el a zeneszerző pusztán a zenéjével, mint a leghosszabb rap-szám.
A történet nem átlagos. Szerelemről szól, de nem titkos szerelemről, vagy tiltott szerelemről, nem is hűtlenségről, hanem a hitvesi szeretetről, és hűségről, és hitről. Akár a zenében, akár a szövegben, de mindig ott volt a remény, mint egy vékony, de nagyon erős fénycsík. Azt olvastam Beethoven-ről, hogy ugyan nehéz élete volt, de a sok küzdelem nem leterítette, hanem megtanította bízni az emberben és képessé tette a jót várni. Pedig ismét mondom, nagyon nehéz élete volt. Az optimizmusa az egész operát átitatja. Szabad és könnyed, de mégis, ebben a könnyedségben súlyos. Súlyosan könnyed! Hihetetlenül tiszta a történet, a zene pedig szinte repülni tanít, akár szárnyak nélkül is!
Olyan szerencsésnek éreztem magam azon az estén. Mint amikor az ember meghagyja (legalábbis én) a csoki legfinomabb részét a végére, hogy azt aztán élvezhesse szépen lassan; vagy ilyen lehet, amikor arra vár a gazda, hogy a bor beérjen, és évek múltán egy kortytól a gyönyör járja át teljesen. Valami különleges dolog az opera. És nem is tudom, hogyan szokás az operákról beszélni, vagy hogyan lehet érzékeltetni a varázst... Ügyetlenül próbálom megfogalmazni az én egyszerű szavaimmal azt a csodát, amit átéltem.
Olyan emberek adták át nekem ezt a csodát, akiknek ugyanúgy fáj a fejük, mint nekem, nagy valószínűséggel ugyanúgy van rossz foguk, és ugyanúgy elfekszik a hajukat reggelre. Csak ők meg vannak áldva valami olyannal, amivel én nem vagyok. Akár nekem is lehetne akkora kincs a torkomban, mint Karita Mattila-nak, aki Leonora-t játszotta, de nincs semmi a torkomban. Akárhányszor látok vagy hallok vagy olvasok vagy ízlelek vagy szagolok vagy... érzékelek valamit a MŰVÉSZETből, mindig eltöprengek azon, hogy vajon mi a tehetség. Ki dönti el, hogy neki van, nekem nincs? Hogy nekem más, mint neki? Nem hiszem, hogy csupán szerencsés génekről van szó. Abban vagyok biztos, hogy olyantól jön ez, aki ezt adni tudja. Én nem tudok tehetséget adni, de ha tudnék, és ha ennyifélét tudnék, milyen gazdag lennék? Azt hiszem, nevet változtatnék, és egyszerűen "Végtelen"-nek szólíttatnám magam. De nem tehetem. Szerencsére. Sokkal jobb helyen van a tehetség kimeríthetetlen ládikája, mint nálam lenne.

Az esőről

Tegnap este bőrig áztam. Direkt.

Egyedül voltam a csipet-csapattal, és míg én a vacsorát készítettem, ők az ablakból nézték, hogy jön egyre közelebb a vihar. Mindezt a jelenséget hihetetlenül magas frekvencián szóló hangjelenségek kísérték, amit gyermeki izgatottságnak hívunk. Dörgött is, de azt alig hallottam...

Mikor mindent bevágtam a sütőbe, amit kellett, én is közéjük tolakodtam, és az elképzelt szárnyaim alól együtt néztük, ahogy a tejfehér habos lepedő maga alá temeti a messzi hegyeket, a belvárost, a szomszéd házat, majd minket is. Ekkor már javában zuhogott. A hatalmas cseppek kopogtak az ablakon, és úgy éreztem, engem hívnak, nekem kopognak. Illedelmes leány lévén nem hagytam válasz nélkül, kimentem. Mezítláb, hosszú szoknyában, köténnyel a derekamon. Attól féltek a kicsik, hogy belém csap egy villám. Én nem is gondoltam erre. Tudom, jó kezekben vagyok, még a legnagyobb viharban is.

Tehát kint álltam a teraszon, próbáltam megtalálni azt a helyet, ahonnan jól látni a viharfelhőket, és ugyanakkor jól el is lehet ázni. Lementem a tocsogós lépcsőn a kertbe, ahol az új, kerek kis kavicsok életre keltek. Szebbnél szebb színeket és formákat mutattak. Különlegesnek gondoltam azokat a perceket, mert általában nagyon hasonló színű és formájú kövecskéknek tűnnek. De most mindegyik más volt! A térdemre ereszkedtem, és a szoknyámba kezdtem gyűjteni őket. A legtöbb barna, szürke és naracs-színű volt. Ragyogtak, pedig a felhők eltakarták a Napot. Úgy éreztem, nekem ragyognak, hiszen csak én láttam őket! Ma ismét szárazak, senki nem is sejti, mit rejtenek azok a kis kövek, amiken mászkálunk, rájuk sem nézünk napközben.

Mikor fel akartam állni, nem igazán sikerült, mert az ölem tele volt fantasztikusan különböző kavicsokkal; hirtelen mindet szabadjára engedtem. Úgysem tudnám őket olyan helyen tartani, ahol ilyen szépek lehetnek újra és újra. Meg aztán ott szépek, ahol most is vannak, elvegyülve a többi között. Azért négy kicsit mégis megtartottam, nyakláncot fogok belőlük készíteni a négy lánynak a családban. Varázsmedálok lesznek belőlük. Az egyik csíkos, a másik szürke és fekete, a harmadik narancs és szürke, a negyedik hófehér. Amikor esős. Ezek a kis fehér kövek szinte világítanak a többi között, nem lehet nem észrevenni őket, sőt, annak is nehéz ellenállni, hogy felvegyük őket! De hát miért is kéne ellenállni...?

Mikor a vihar már teljesen bekebelezett minket is, és nem lehetett látni a szomszéd házat sem, felálltam, kitártam a karjaimat, és hagytam, hogy az eső minden egyes porcikámon végigszaladjon. A dörgés, amit bentől alig hallottam, most a dobhártyáimat szaggatta, és a villámok félelmetesen ragyogóak voltak Úgy éreztem, a szívem akkorára nő, és annyira mosolygok, hogy ezután így fogok maradni örökké. És akkor mindig mosolyogni fogok, és mindig szeretni fogok, és semmi sem lesz baj ezután, mert esett az eső azon az estén.

Mindig is tudtam, az eső jó. Jó az arcnak, jó a bőrnek talán... De legjobb a szívnek. Mert lemossa. Ahogyan a kis kövek nem beszélnek, csak tűrik a mindennapos tiprást, ahogy az egyszínű-sokszínű zöldek sem beszélnek, csak növekednek, de mégis életre kelnek, beszélnek, nevetnek, önmaguk lesznek, ha esik az eső, úgy tudok én is önmagam lenni. Nem bántam, hogy a szomszéd kinézett az ablakon, ki lehet az a bolond ottkint ilyen időben, és a gyerekek is félnótásnak hívtak, csodálozással teli szemekkel. Nem baj. Én is egy kő vagyok. Vagy egy tégla. Vagy egy cserépedény. Vagy akármi, de alkotás. És én is tűrök és szenvedek, de szeretek is, és ott vagyok, ahol lennem kell, betöltöm a nekem szánt szerepet. De ha esik az eső, nem maradok csendben, nem húzódom vissza. Életre kelek, belebújok a színeimbe, és nevetek, gyerek vagyok. Minden ilyen alkalom ünnep nekem. Nem fekete-fehér ünneplőben, hanem végtelen sok színben.

Erről az estéről senki nem tud. Senki nem látta a szívemet dagadni a vihar szépségétől és hatalmától. Csak a kövek, és Te, Uram.

Ahogy ma reggel kinéztem az ablakon, a kövek újra szürkének és porosnak látszottak, még a fehérek is. Rám azonban cinkosan mosolyogtak, megőrizve a kettőnk titkát az örökkévalóságon át.

Puncspuding - falusi lábas

Patrícia meglátogatott minket, ő lesz a következő gyerekcsősz utánam.



Jó magyarok lévén hamarosan a kajákról beszélgettünk, meg hogy mit szoktam itt sütni. Hát jó sok mindent, de a legegyszerűbb talán a csúsztatott vagy rakott palacsinta néven ismert étek. Otthon általában pudinggal meg még valamivel turbózzuk fel, viszont itt nincs az az igazi kocsonyaszerű, gyors és egészségtelen és tasakos pudingpor, csak valami hab-szerűség. Az meg ugye nem ugyanaz.



Egyetértettünk abban, hogy egy réteg házi eperlekvár és egy réteg vaníliapuding ismételt alkalmazása a palacsintarétegek között (még csak illati szinten is) beindítja a pavlovi reflexet (t.i. összefut a nyál a szánkban és beindul az emésztőnedvek gyártása, felkészülve a táplálék fogadására).



Megbeszéltük azt is, hogy mennyire hiányzik ez innen Angliából, mert nagyon kreatívan lehet dolgozni vele, jó alap vagy díszítés lehet, magában is finom, és gyakorlatilag végtelen a felhasználási módok száma! (... bár nem tudom, párnahuzatot töltöttek-e már meg vele...)



Én a puncspudingot szeretem a legjobban. A régiek közül. Az újaknak eléggé izgalmas ízeket sikerült összepepecselni... Szóval a puncspuding jó hidegen és melegen, de még langyosan is, jó feltekert palacsintába és háromszög palacsintába, de még kocka palacsintába és elégett-szétszakadt palacsintamaradékba is jó!



A "puding" szóról a nagymamám jut eszembe. Meg a piros kis "lábos". Meg a tűzhely. Meg a fehér falak. Meg a linóleum padló, így a falakkal együtt frissenmeszelt-tűzhelyfüstös pirospaprika illata van a konyhának.



Itt a piros kis lábas a fontos. Mert ebben készül a pörkölt, az almáspite tölteléke, és a puncspuding is. (Persze nem egyszerre. Az undorító lenne, és a nokedlin sem nézne ki jól!) Ezek az ízek (ezek így külön-külön), amik annyira emlékeztetnek azokra a nyarakra, amiket a mamánál töltöttem, mint kiváltságos és egyetlen Nórika királykisasszony. És talán ezek azok az emlékek, amik a kis piros "lábos"-t felruházzák varázshatalommal, és ez a varázs ad a puncspudingnak valami különleges és egyedülálló falusi "lábos" ízt.

Ez csak a varázs-lábassal működik. Ha lenne "Dr. Ölel - Falusi Lábos Ízű Természetes Ételízesítő", nem lenne az igazi. És az üvegpohárban nem úgy szilárdulna meg a teteje a pudingnak, és a kiskanál nem úgy hasítana bele egészen a legaljáig, hogy kikaparja a legpuhább, legpudingabb részt magának.

Az első kérés

Az első bejegyzés kérés alapján.

"Valaki" (nagyon nehéz kitalálni, ki volt az, a gyengébb idegzetűek ne is próbálkozzanak vele) azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy publikáljak egy kicsit több, az alábbihoz hasonló tartalmú írást:

'Van két jóképű tesóm. Meg ilyenek.'

Kérés teljesítve.

:)

K. i. III.

Na jó, kísérleti stádium...

Valaki véletlenül felhívta a figyelmemet, hogy nem "anonymusra" kell klikkelni, ha azt szeretnéd, hogy a neved is látszódjon, hanem "other"-re, miután megírtad a kommentedet. Ha névtelen szeretnél maradni, akkor ugye "anonymus"...

Bocsánat ezért!

Közérdekű információ II.

Bocs, csak újabb változás! Sikerült ilyen kis csevegőablakot is odavarázsolni Andris segítségével, úgyhogy ott is tudtok írogatni! Nem kell emilcím, csak név és üzenet!

Még elképzelhető néhány változás, a hétvégén majd képeket szeretnék felcsiribálni, de ahhoz ugye nem kell használati útmutató, mert azt látja az ember! :D

Közérdekű információ

Csak szeretnék szólni, hogy kommenteket úgy tudtok hagyni, ha a "choose identity" alatti 3 pöttyből az "anonymus"-ra klikkeltek, ekkor nem kell semmilyen jelszó, meg ilyenek!

Andrew-ról

Ma este néztünk egy kisfilmet két kamaszról, akik leukémiásak lettek.

Állítólag ez csecsemőkorban könnyebben kezelhető, és nem "annyira" komoly. A lány, 16 éves, kis színészpalánta, kapott donort, és 26 nap múlva (szinte rekordidő alatt) elhagyhatta a kórházat.

A másik kamasz, aki a filmben szerepelt, Andrew. Jéghokizik, mindig csinál valamit, vicces, sok barátja van, igazi kamasz fiú. A kórházi ágyában beszélgettek vele, és talán zavarában, de nagyon édes volt, össze-vissza hülyéskedett, mint akinek semmi baja igazából. Apukája, anyukája is tök jó fejek, ott voltak vele végig. Ő az egyetlen gyerekük.

Andrew, amikor a szülei nem voltak a szobában az interjú alatt, elmondta, hogy igazából nagyon meg van ijedve, és nagyon mérges. A szüleinek viszont nem akarja elárulni, mert tudja, csak mégjobban aggódnának, azt meg nem akarja.
Azt is mondta, hogy sok ideje van a kórházban gondolkodni, mérlegelni, mert azért 24 órán keresztül pléjsztésönözni nem olyan jó móka... És mondta, hogy nem akar meghalni. 16 éves, éppen elkezdett élni, annyi minden van még, amit nem csinált.

...aztán fekete képernyőre kiírva: Andrew 6 nappal később meghalt. 12 nap telt el a diagnózis felállítása és a halála napja között.

Pedig nem ezt akarta. Pedig sportolt. Pedig fiatal volt.

Amikor arra gondolok, hogy igazából nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisegér a szoba sarkába szorítva, aki csak reszket a gonosz macska láttán, és tudja, hogy itt a vég. Nem is magam miatt aggódom, hanem elsősorban a családomért. Nem tudjuk, mi lesz holnap. Vagy ma este. Vagy 10 perc múlva. És akkor nagyon sürgősen úgy érzem, hogy valakinek az ölelésébe akarok bújni. De olyan valakiébe, aki meg tud nyugtatni, és a többieket is beleragadhatnám ebbe az ölelésbe. Anya lenne az első gondolatom. De őt is féltem, és nem tudja megígérni, hogy nem lesz semmi baj. Sajnos még neki sincs uralma ezek felett, habár megteszi a legtöbbet, amit lehet.

Ilyenkor hirtelen sürgős kényszerem támad Istennel lenni. Nagyon szeretem a viharokat, és nagy ritkán lehet találni egy olyan szűk kis kapualjat, ahol nem fúj a szél, nem ver be az eső, és meleg a levegő. És az nagyon megnyugtató. Ezt érzem Istennél. Nem tudom, jó szavakat használok-e, mindegyik olyan elnyűttnek tűnik és hétköznapinak...

Volt, hogy pánikrohamszerűség jött rám az éjszaka közepén, hogy nem tudom megvédeni azokat, akikért az életemet adnám, a legkisebb félelem nélkül! És akkor a térdemre zuhantam, és kértem Jézust, hogy védje meg őket helyettem. Én nem tudom.

Nem tudom befolyásolni az eseményeket. És nem látom a jövőt. És félek ettől. Közben meg boldog vagyok, hogy "dicsekedhetek" azzal, hogy én ismerem a Biztonságot.

És hirtelen kikapcsolom az idióta tévét, és elvonulok, és előveszem a szívemet és leporolom. Mérlegelek. Nem, ma már nem hallgatok rádiót...

A blogolásról

Tegnap este hirtelen felindulásból elkövetett... felindulásból létrejött ez az izé.

Nem naplószerűnek képzelem el a dolgot, mert abban nem vagyok jó, ha meg mégis rám jönne a naplóírás, akkor azt kézzel és igazi naplóba!

Néha vannak agymenéseim, amit nagyon szeretnék valahol rögzíteni, és azt is szeretném, hogy ti is hozzá tudjatok szólni! Akár, hogy ez nemnormálisság, tessék azonnal abbahagyni, vagy akár egyebeket is.

Ismeritek Márai Füveskönyvét? Abban is olyan címek vannak, hogy a "Reszelt almáról", a "Kalapokról", stb. Én is ilyesmit szeretnék. Pl. az idegesítőemn hangzó szavakról, vagy a falevelekről, vagy a rágógumiról...

Azt nem ígérem meg, hogy néha nem írok csak úgy magamról is, hogy mi van velem, mert ez jó módja annak is, hogy könnyebben belelássatok itteni hogylétembe!

És kommentelni is lehet, ezt mondtam már? Ja, igen!

Szóval bocsássatok meg az esetleges fecsegés-locsogásért, de ezért alkottam meg ezt szűk 10 percben! :)