2008. június 4., szerda

Ismét az esőről...

A hétvégén meglátogattuk a tesóimmal mamámat Balatonfőkajáron. Ez az a mama, akinek van a falusi lábosa. Sokat nyaraltam nála régen. És eredetileg Erzsébetnek hívják, de mindenki Katinak szólítja, az Erzsit meg sem hallja. Ez kihagyhatatlan, ám a történet szempontjából jelentéktelen információ volt.
A mama háza az utca végében van. Az utca vége meg a rét.
Amikor elindultunk Veszprémből busszal, nagyon meleg volt, hát otthon hagytuk a bundáskabátot. Mire odaértünk, gyülekeztek a felhők, de a mama szerint Kajár mindig kimarad belőle. Amikor a buszmegállótól a házhoz értünk, terítettünk is, ebédidő volt. Friss borsóból készült igazi falusi leves és duci palacsinták. A verandán ültünk le, ott ettünk. Amint megjön a jóidő, minden étkezés kint zajlik. Közben beszélgettünk kenyérről, ballagásról, gyógyszerárakról, rokonokról. Aztán az ebéd után mutatott a mama még a születésem előtti időkből való főzős újságokat. Marci elfeküdt a nyugágyban, el is aludt,Viktor a mi beszélgetésünket hallgatta, meg nézelődött, a kóbor macskákat próbálta hívogatni, mi meg az újságokat nézegettük, receptekről beszélgettünk.
Aztán a recept témát észrevétlenül felváltotta a "mesedélután". Mesélte a mama, hogy ő 17 évesen már apámat várta, és hogy 9 évesen otthagyta az iskolát és "masinált", mesélt a háborúról, a bálokról, ahogy a későbbi férje pénzt adott a cigányoknak, hogy "kimuzsikáltassák" a táncból. Marci közben aludt, mint a kisangyal (ne mondjátok el neki, hogy ezt írtam!), Viktor a földön feküdt, fülelt és kérdezgetett, meg nevettetett minket, a meleg szél meg feltámadt, és eső illatot hozott. Én pedig egyre izgatottabb lettem. Éreztem, hogy itt most nincs mese, esni fog. És akkor ki fogok állni a tető alól, sőt, még a mezőre is kimegyek!
Hatalmas cseppekben kezdett zuhogni. Hirtelen jégesőnek látszott, én azt sem bántam volna. Ha már rámjött az "ázhatnék", akkor ázás lesz! Kicsit beljebb kúszott Viktor, hogy nehogy véletlenül is megázzon. Egy kis ideig még ültem a széken, mint amikor a macska már kiszemelte az áldozatát, és már majdnem ráugrik, de még kiélvezi az utolsó pillanatot. Jó mélyeket szipákoltam a levegőből, ami tele volt a fák és virágok illatával, meg a vizes földút ismerős szagával. A veranda fölötti palatetőn csak úgy kopogtak a cseppek! Letettem a poros újságot a párkányra, és kimentem, de csak le a lépcsőn. A mama persze rögtön rámparancsolt, hogy menjek vissza, mert felfázok "meztélláb". Nem adtam meg magam, de kompromisszumom jeléül berohantam a nagy diófa alá, ott még majdnem teljesen száraz volt a föld. Az következő 16 felszólításra (melyek tartalma megegyezett az elsőével) végül bementem a teraszra és visszaültem a székemre. Akkor felfedeztük, hogy gőzölög az út! Olyan jó volt nézni! Elképzeltem, hogy jól odamegyek, és az egész párafelhőt beszuszákolom! ...mindig olyanokat kéne elhatároznom, amit ilyen egyszerű véghezvinni: felálltam és kimentem, ekkor még mindig esett az eső, de szépen, egyenletesen. Olyan igazi nyáriasan. Kimentem az utcára (de halkan, mert Marci még mindig aludt, a mama betakarta egy kardigánnal), és elindultam lefelé, a rét felé. (Azt azért hallottam, ahogy a Viktor e jelenséget a következő hangi hatással kommentálta: Ez mekkora egy hippi...) Mivel a rét a domb vége, azért a víz lassan hömpölygött le, én ezt vettem irányvonalnak, és a meleg vízben tipegtem tovább. Az utamba kerülő összes tócsába beleléptem, és amelyiknek nem volt köves az alja, abban jó alaposan megáztattam a lábam, mintha mágikus lábmosók lennének! A kis vízfolyam a rétre érve eltűnt. Azon a részen, ahol az út átmegy fűbe és rétté alakul, kicsit homokos a talaj. Ezt a víz olyan puhává tette, és langyos is volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, melyik irányba kezdjem a tapicskolódást. Kicsit topogtam a vízben balra is, aztán meg elindultam jobbra is. És aztán beljebb mentem pár lépést a vizes fűbe. Hogy az milyen jó érzés! Amikor éppenhogy meglengeti az ember a lábát a fű fölött, akkor az összes esőcseppet érezni a talpon, ami a fűszálakon megtapadt. És csiklandoz, meg frissít, és jókedvem lesz tőle, és bárcsak a cipőt is ilyen érzés lenne viselni! (Ezt az ötletet tessék lejegyezni, ki tudja...!)
Ott álldogáltam hosszú percekig, egyik lábamról a másikra dülöngélve, és néztem a távolabbi dombokat, ami két héttel ezelőtt még rikító sárga volt a repcétől, meg azt a fűzfát, amit én egészen eddig barkafának gondoltam, aztán kiderült, hogy az odébb van. Szóval néztem ezt a tájat, ami annyira ismerős volt! Néha egyszerűen vágyom ott lenni. Nem is vettem észre, hogy időközben ilyen mély nyomott hagyott bennem. Nagyon szép hely!Csend van, nem lehet autózajt hallani, csak a kutyák ugatnak tisztességes távolságból, meg a madarak hangoskodnak, és most az eső bombázta apró cseppjeivel a rétet.
Én pedig beletolakodtam ebbe a kettőjük között megkötött régi egyezségbe. A mező azt mondta, szép leszek, az eső meg azt, hogy jó, segítek neked. Tanúja lehettem annak, ahogy a természet nem hazudik. Ahogy megtartja a szavát, mert nem érdeke az esőnek nem esni, a rétnek meg rondának lenni. És pont akkor kellett esnie, hogy én is ott legyek, és újra megtaláljam azt az érzést, amitől boldog vagyok, amitől nem fáj semmi, amiért remélni tudok, ami erőssé tesz, amitől különlegesnek érzem magam.

... ahogy írom, valami ritmustalanul kopog az ablakpárkányomon... Nem madár, nem bogár. Lassan eleredt az eső.

Én nem tudom, mi ez az egész velem meg az esővel, de nagyon élvezem! Azt, hogy az utóbbi öt születésnapomon is esett, meg azt, hogy mindig akkor jön, amikor a lelkemnek szüksége van rá.



Nagyképűség még bevallani is, hogy ilyen eszembe jutott, de: lehet, hogy csak egyszer is miattam és nekem esett az eső?

... köszönöm!

A Pogánytáncról...

Az államvizsgára való készülés fáradalmainak levezetésére megnéztük a Pogánytánc című, 1998-ban készült filmet. Nem mondanám, hogy elvarázsolt, de valami nagyon érdekes ízt hagyott a számban. Talán mégis elvarázsolt...

Öt egyedülálló nő játszik benne, mind testvérek, egy kisfiú, egy férfi, meg egy idősebb ember, a katolikus pap testvérük. Ő nem egy "szabványos" katolikus pap, Afrikában élt 25 évet, és most hazajött. Úgy érzi, meghalni jött haza. Az öt nőnek különféle problémákkal kell szembenézniük és állni a sarat, mindegyiküknek megvan a maga rigolyája. Ezekről is lehetne hosszasan beszélgetni, mindegyik karakter egyedülálló a maga nemében. Az viszont még ennél is lenyűgözőbb, ahogy a megöregedett, hajdan "családbüszkesége" pap elhozza Írországba Afrikát. Egy "remek jó kalpag", egy maszk és saját emlékei jelentik a távoli világot. Egy negyed évszázad alatt az idegen istenek és idegen szokások, szavak váltak számára ismerőssé, otthonná. Most, hogy hazatért a szülőhazájába, egyedül van. A csillagok és a Hold maradtak meg neki, amiben megnyugodhat. Más ember lett. Nem ismerte ezt az embert már senki. Nem értették, miért csörömpöl a vödrön két virágkaróval. Miért mondja, hogy "nyag" ahelyett az egyszerű szó helyett, hogy "nyaggat". Hogy miért kell rituális kalapcserét végrehajtani, miért nem elég ezt odaadni, azt meg elfogadni. Ő pedig nem értette többé, miért nem táncol mindenki. Vagy hogy mi az a rózsa, amit a kertben szedtek neki. Vagy hogy az a piros tarajos furcsa madár miért ül az ablakán. Pedig egykor ismerte ezeket a dolgokat. Annyira, hogy észre sem vette őket.

Talán túl sokáig volt távol? Minél több időt tölt valaki egy idegen környezetben, annál jobban megismeri, elfogadja, végül megszokja azt. És ezt csak akkor veszi észre, ha "hazamegy". Ez az ember már sohasem ért haza igazán. Afrikai lett, ott is maradt lélekben. Mindig arról beszélt, az ő szavaikat használta. Szokatlanná vált az, amiben felnőtt.

Azon gondolkodom, hogy vajon érdemes-e utazni. Érdemes-e kitenni magunkat annak a kockázatnak, hogy egyedül maradunk. Hogy lesz olyan fejezete az életünknek, amit nem tudunk megosztani senkivel, mindegy hányszor meséljük el. A világlátás magányossá tesz? Vagy csak akkor, ha egyedül kel útra az ember? Akkor miért vágnak bele olyan sokan? Az izgalom kedvéért? Akkor is fontos az izgalom, ha csak magunkkal karöltve élvezhetjük? Ha nem tudjuk azokkal megosztani, akiket a legjobban szeretünk? Vagy útközben lesznek más emberek, akiket nagyon megszeretünk, és az is elég, ha velük megosztjuk? Mi van, ha megváltozik az illető, és a régi otthonában nem találja majd a helyét? Ha elveszti a régi barátait, mert nem értik már?

Nyilván nem véletlenül foglalkoztatnak ezek a gondolatok. Nem akarom annyira túlzásba vinni az utazgatást, a "világjárást", hogy aztán soha ne találjak haza.



Egyébként meg a film a láthatóan friss levegőjű és nemlétezően zöld mezőjű Írországban játszódik. Nézzétek meg! Meryl Streep a főszereplő...

2008. március 6., csütörtök

Az őrültségről...

Azért van abban valami jó, amikor egy kicsit, úgy egészségesen megőrül az ember. Ilyenkor tud magán is nevetni. Ilyen például, amikor megversenyeztetjük a házban fellelhető mind az öt mérőszalagot, és aztán a nyertes három között ismét versenyt hirdetünk, és a leggyorsabb lesz a kedvenc. Vagy kivesézzük a tökmagevés technikáját és megtanítjuk egymásnak azt, ahogyan a "profik" szemezgetnek. Vagy amikor idegen szavaknak, vagy éppen nem idegen szavaknak adunk olyan jelentést, ami csak a kreátorok számára érthető és vicces, féktelen nevetésünkkel zavarba ejtve saját magunkat is be nem avatottak jelenlétében. Állandó jelleggel a vacsorát a tányérhoz ütögetni, és megállapítani, hogy "De fura hangja van, mégis vacsora!" (t.i. a puffasztott búza/rizs mint vacsora borzasztóan nem étvágygerjesztő hangot ad a tányér széléhez ütögetve). Vagy azon versenyezni, hogy a könnyen törő ropit ki tudja teljes egészében keresztbe belehelyezni a pofazacskójába, nem törődve a fájdalmas sebekkel, amik még másnap is rendesen ott ülnek az ember szájában. Vagy kipróbálni, hogy a pohárnak mindig tényleg csak ugyanazon oldaláról lehet-e inni (tapasztalatom: nem, onnan iszom, ahonnan akarok, ugyanis fejtetőn is lehet inni!). Vagy direkt rosszul ragozni az igét, ami gyerekesnek tűnhet... Igazából az is, és mélységes nagy örömmel tölt el, hogy le tudok hozzá "gyermekesedni", hogy nem nőtt még kőkeményre a fejem lágya, és tudok rajta nevetni. Meg az sem teljesen normális dolog, amikor gyakorlatilag a semmin visítva-könnyezve röhög (nem nevet!) az illető, mégis megtörténnek ilyenek. És mennyire kellenek ezek! A legjobb mentálhigiénés eszköz az enyhe, gyors lefolyású megőrülés! Mindenkinek jót tesz! Tele szájjal röhögni olyanon, ami az ember normális állapotában nem vicces. Alkotmányban megfogalmazott kutya-kötelességnek kellene lennie! Akkor máshogy alakulna a jövő. Felemás zokniban közösségbe menni, pulóvert mindkét irányból fordítva felvenni, vacsoramaradékkal a szánk szélén beszélgetni, eszméletlenül elfeküdt hajjal ébredni lehet rosszkedvűen is, meg lehet fülig érő vigyorral is! Egy ici-pici pillanat műve, a saját döntésem, hogy melyiket választom. És akkor egész nap lehetek mérges a zokni miatt, vagy egész nap kuncoghatok rajta!



"A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja. " (Példabeszédek 17:22)

2008. február 15., péntek

Angliai élményeimről...

Nos, jó sokat hallgattam, tudom. Valahogy nem lenne öszinte, ha akkor is írnék, amikor nem érzem úgy, csak azért, hogy írva legyen a blogba. Annak, hogy miért nem éreztem úgy, sok oka van, de most már nagyjából elmúlt.
A Karácsonyt és Újévet, mint azt sokan tudjátok, Angliában töltöttem. Legfőképpen azért, mert "honvágyam" volt, meg félig viccesen tavaly megbeszéltük, hogy visszamegyek, mert meg kell néznem egy igazi angol Karácsonyt. Hát most megnéztem!


Egy hatalmas, 14. században épült kastélyszerű álomházban laktunk, az alaplétszám 18 volt, ami magában foglalta a 0-tól kb. 70-ig terjedő korosztályokat. Amikor egyik barátomnak megmutattam a képeimet, a palotácska láttán nem várt reakcióval ütött fejbe: "Ez úgy néz ki, mint egy elmegyógyintézet!" Ennyire más a két kultúra felfogása! :) Azért remélem, kicsit több sikerre talál itt, a fenti megjegyzést erősítő kommentek mellőzésést kérem!
Nagyon jó volt újra ott lenni, olyan volt, mintha sohasem jöttem volna haza! Annyira kivételesnek érzem az én esetem, hogy nemcsak rendesek voltak velem, de életre szóló barátságokat is kötöttem. Az egy év alatt is, most is rengeteg olyan dolog volt, ami teljesen új számomra. Például soha nem láttam még igazi "lord"-ot és "lady"-t, most meg velük laktam 2 hétig. és nem volt kandallós szobám olyan magas ággyal, amire csak egy hatalmas, lábujjhegyről való elrugaszkodással tudtam volna felszenvedni magamat, és reggel félkómásan, huppanva szálltam volna le. És soha nem ettem igazi angol karácsonyi ebédet, ami sokáig tart és a felénél már rosszullét kerülgeti még az edzettebbeket is. És soha nem hívtak meg előkelő férfiak maguk közé beszélgetni politikáról, erkölcsről, a világ dolgairól, még akkor sem, ha én, butácska leány, nem mindenhez tudok hozzászólni, csak élvezem, hogy ezek az emberek körülöttem nagyon okosak, nagyon mások, és nagyon megszerettek. És azt sem volt alkalmam eddig élvezni, hogy a szivarfüst már csípi szegény szemeimet, és hogy 69 éves portói bort iszom, és ebből életem első kortya úgy meghatott, hogy könnybe lábadt a szemem, egyrészt a kiváltságtól, hogy engem megkínáltak, másrészt az üvegbe zárt történelemtől. Sajnáltam lenyelni a királyi nedűt, sokáig tartottam a számban és játszadoztam vele, elképzeltem az afrikában meggazdagodott felmenőt, aki ott nyerte kártyán azt az üveg bort, és azt a sok időt ízleltem, ami eddig a Karácsonyig eltelt. És annyira otthon éreztem magam, ebben a közegben is. Elfogadtak, megszoktam, hogy hercegnőként élek pár napig az életemből, leszámítva, hogy főként farmerben rohangálok az ódon, nyikorgó fa lépcsőkön, az aranykeretes festmények mellett, nem pedig gyönyörű hosszú ruhákban.

A gyerekek nagyon élvezték, hogy ott voltam, sokat játszottunk, mesét olvastunk, sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk. Kate-tel és Harry-vel is volt időm együtt lenni, vásárolgattunk, berendeztünk egy mini-irodát Kate-nek a konyhában, könyveket pakoltunk, Tamás fiókokat rakott össze még az érkezése napján, tehát múlattuk az időt!



Fura volt, hogy igaz, azért volt valami "hiányérzetem", amikor a nagy család a hatalmas ebédlőasztal körül ült, de azért (szégyen vagy nem), nem keseredtem el annyira azért, mert anyáék itthon voltak. Csak azért, mert ők ezt nem látták. De ugye van az a mondás, hogy ami késik, az nem múlik! :)