Fidelio-ról

Szégyen, vagy nem, nem voltam eddig operában. Valahogy nem érdekelt. Sőt, untatott. Amint elkezdtek énekelni, az volt az érzésem, hogy a következő kényszeres fülrepedésnél agyrohamban elhalálozok.
Csütörtökön délután elvonatoztunk Londonba,a Covent Garden-be, másik nevén és magyarul a Királyi Operaházba, hogy megnézzük Beethoven Fidelio-ját. Mióta itt vagyok, megláttam, mit lehet szeretni azon, ha az embernek szétreped a füle. És hogy mennyire lehet szeretni! Nem azt mondom, hogy most már értem a zenét. Nem "beszélek zenéül" még mindig, viszont érzek valamit belőle, amit eddig nem éreztem. (Ahogy írok, meg kell néha állnom, hogy becsukjam a szemem. A háttérben szól cd-ről a Fidelio, és hihetetlenül tökéletes és felemelő hangok töltik be a szobát.)
A Fidelio Beethoven egyetlen operája, ettől is különleges, és Beethoven ekkorra már elvesztette hallását, ettől még különlegesebb. És minden zseni különleges a maga módján, de most Beethoven egy hajszállal méginkább különleges nekem. Annyi minden van, amit szeretni kell vele kapcsolatban, hogy azt leírni sem lehet!
Azalatt a bő két óra alatt, amíg az előadás tartott, nevettem is néha, de főleg sírtam. Annyira tiszta és gyönyörű volt az egész! Ahogy a hangszerek egymásnak előkészítették az utat, ahogy a zenekar erősítette az éneket, és ahogy az ének a zenekaron függöt, és ahogy a karmester szépen mindent összetartott... Azt hiszem, ma a ZENE azon kevés dolgok egyike, ami teljesen tiszta bír lenni. És itt nem a rock- meg pop-zenére gondolok, hanem arra, amikor szavak nélük többet mond el a zeneszerző pusztán a zenéjével, mint a leghosszabb rap-szám.
A történet nem átlagos. Szerelemről szól, de nem titkos szerelemről, vagy tiltott szerelemről, nem is hűtlenségről, hanem a hitvesi szeretetről, és hűségről, és hitről. Akár a zenében, akár a szövegben, de mindig ott volt a remény, mint egy vékony, de nagyon erős fénycsík. Azt olvastam Beethoven-ről, hogy ugyan nehéz élete volt, de a sok küzdelem nem leterítette, hanem megtanította bízni az emberben és képessé tette a jót várni. Pedig ismét mondom, nagyon nehéz élete volt. Az optimizmusa az egész operát átitatja. Szabad és könnyed, de mégis, ebben a könnyedségben súlyos. Súlyosan könnyed! Hihetetlenül tiszta a történet, a zene pedig szinte repülni tanít, akár szárnyak nélkül is!
Olyan szerencsésnek éreztem magam azon az estén. Mint amikor az ember meghagyja (legalábbis én) a csoki legfinomabb részét a végére, hogy azt aztán élvezhesse szépen lassan; vagy ilyen lehet, amikor arra vár a gazda, hogy a bor beérjen, és évek múltán egy kortytól a gyönyör járja át teljesen. Valami különleges dolog az opera. És nem is tudom, hogyan szokás az operákról beszélni, vagy hogyan lehet érzékeltetni a varázst... Ügyetlenül próbálom megfogalmazni az én egyszerű szavaimmal azt a csodát, amit átéltem.
Olyan emberek adták át nekem ezt a csodát, akiknek ugyanúgy fáj a fejük, mint nekem, nagy valószínűséggel ugyanúgy van rossz foguk, és ugyanúgy elfekszik a hajukat reggelre. Csak ők meg vannak áldva valami olyannal, amivel én nem vagyok. Akár nekem is lehetne akkora kincs a torkomban, mint Karita Mattila-nak, aki Leonora-t játszotta, de nincs semmi a torkomban. Akárhányszor látok vagy hallok vagy olvasok vagy ízlelek vagy szagolok vagy... érzékelek valamit a MŰVÉSZETből, mindig eltöprengek azon, hogy vajon mi a tehetség. Ki dönti el, hogy neki van, nekem nincs? Hogy nekem más, mint neki? Nem hiszem, hogy csupán szerencsés génekről van szó. Abban vagyok biztos, hogy olyantól jön ez, aki ezt adni tudja. Én nem tudok tehetséget adni, de ha tudnék, és ha ennyifélét tudnék, milyen gazdag lennék? Azt hiszem, nevet változtatnék, és egyszerűen "Végtelen"-nek szólíttatnám magam. De nem tehetem. Szerencsére. Sokkal jobb helyen van a tehetség kimeríthetetlen ládikája, mint nálam lenne.

Az esőről

Tegnap este bőrig áztam. Direkt.

Egyedül voltam a csipet-csapattal, és míg én a vacsorát készítettem, ők az ablakból nézték, hogy jön egyre közelebb a vihar. Mindezt a jelenséget hihetetlenül magas frekvencián szóló hangjelenségek kísérték, amit gyermeki izgatottságnak hívunk. Dörgött is, de azt alig hallottam...

Mikor mindent bevágtam a sütőbe, amit kellett, én is közéjük tolakodtam, és az elképzelt szárnyaim alól együtt néztük, ahogy a tejfehér habos lepedő maga alá temeti a messzi hegyeket, a belvárost, a szomszéd házat, majd minket is. Ekkor már javában zuhogott. A hatalmas cseppek kopogtak az ablakon, és úgy éreztem, engem hívnak, nekem kopognak. Illedelmes leány lévén nem hagytam válasz nélkül, kimentem. Mezítláb, hosszú szoknyában, köténnyel a derekamon. Attól féltek a kicsik, hogy belém csap egy villám. Én nem is gondoltam erre. Tudom, jó kezekben vagyok, még a legnagyobb viharban is.

Tehát kint álltam a teraszon, próbáltam megtalálni azt a helyet, ahonnan jól látni a viharfelhőket, és ugyanakkor jól el is lehet ázni. Lementem a tocsogós lépcsőn a kertbe, ahol az új, kerek kis kavicsok életre keltek. Szebbnél szebb színeket és formákat mutattak. Különlegesnek gondoltam azokat a perceket, mert általában nagyon hasonló színű és formájú kövecskéknek tűnnek. De most mindegyik más volt! A térdemre ereszkedtem, és a szoknyámba kezdtem gyűjteni őket. A legtöbb barna, szürke és naracs-színű volt. Ragyogtak, pedig a felhők eltakarták a Napot. Úgy éreztem, nekem ragyognak, hiszen csak én láttam őket! Ma ismét szárazak, senki nem is sejti, mit rejtenek azok a kis kövek, amiken mászkálunk, rájuk sem nézünk napközben.

Mikor fel akartam állni, nem igazán sikerült, mert az ölem tele volt fantasztikusan különböző kavicsokkal; hirtelen mindet szabadjára engedtem. Úgysem tudnám őket olyan helyen tartani, ahol ilyen szépek lehetnek újra és újra. Meg aztán ott szépek, ahol most is vannak, elvegyülve a többi között. Azért négy kicsit mégis megtartottam, nyakláncot fogok belőlük készíteni a négy lánynak a családban. Varázsmedálok lesznek belőlük. Az egyik csíkos, a másik szürke és fekete, a harmadik narancs és szürke, a negyedik hófehér. Amikor esős. Ezek a kis fehér kövek szinte világítanak a többi között, nem lehet nem észrevenni őket, sőt, annak is nehéz ellenállni, hogy felvegyük őket! De hát miért is kéne ellenállni...?

Mikor a vihar már teljesen bekebelezett minket is, és nem lehetett látni a szomszéd házat sem, felálltam, kitártam a karjaimat, és hagytam, hogy az eső minden egyes porcikámon végigszaladjon. A dörgés, amit bentől alig hallottam, most a dobhártyáimat szaggatta, és a villámok félelmetesen ragyogóak voltak Úgy éreztem, a szívem akkorára nő, és annyira mosolygok, hogy ezután így fogok maradni örökké. És akkor mindig mosolyogni fogok, és mindig szeretni fogok, és semmi sem lesz baj ezután, mert esett az eső azon az estén.

Mindig is tudtam, az eső jó. Jó az arcnak, jó a bőrnek talán... De legjobb a szívnek. Mert lemossa. Ahogyan a kis kövek nem beszélnek, csak tűrik a mindennapos tiprást, ahogy az egyszínű-sokszínű zöldek sem beszélnek, csak növekednek, de mégis életre kelnek, beszélnek, nevetnek, önmaguk lesznek, ha esik az eső, úgy tudok én is önmagam lenni. Nem bántam, hogy a szomszéd kinézett az ablakon, ki lehet az a bolond ottkint ilyen időben, és a gyerekek is félnótásnak hívtak, csodálozással teli szemekkel. Nem baj. Én is egy kő vagyok. Vagy egy tégla. Vagy egy cserépedény. Vagy akármi, de alkotás. És én is tűrök és szenvedek, de szeretek is, és ott vagyok, ahol lennem kell, betöltöm a nekem szánt szerepet. De ha esik az eső, nem maradok csendben, nem húzódom vissza. Életre kelek, belebújok a színeimbe, és nevetek, gyerek vagyok. Minden ilyen alkalom ünnep nekem. Nem fekete-fehér ünneplőben, hanem végtelen sok színben.

Erről az estéről senki nem tud. Senki nem látta a szívemet dagadni a vihar szépségétől és hatalmától. Csak a kövek, és Te, Uram.

Ahogy ma reggel kinéztem az ablakon, a kövek újra szürkének és porosnak látszottak, még a fehérek is. Rám azonban cinkosan mosolyogtak, megőrizve a kettőnk titkát az örökkévalóságon át.

Puncspuding - falusi lábas

Patrícia meglátogatott minket, ő lesz a következő gyerekcsősz utánam.



Jó magyarok lévén hamarosan a kajákról beszélgettünk, meg hogy mit szoktam itt sütni. Hát jó sok mindent, de a legegyszerűbb talán a csúsztatott vagy rakott palacsinta néven ismert étek. Otthon általában pudinggal meg még valamivel turbózzuk fel, viszont itt nincs az az igazi kocsonyaszerű, gyors és egészségtelen és tasakos pudingpor, csak valami hab-szerűség. Az meg ugye nem ugyanaz.



Egyetértettünk abban, hogy egy réteg házi eperlekvár és egy réteg vaníliapuding ismételt alkalmazása a palacsintarétegek között (még csak illati szinten is) beindítja a pavlovi reflexet (t.i. összefut a nyál a szánkban és beindul az emésztőnedvek gyártása, felkészülve a táplálék fogadására).



Megbeszéltük azt is, hogy mennyire hiányzik ez innen Angliából, mert nagyon kreatívan lehet dolgozni vele, jó alap vagy díszítés lehet, magában is finom, és gyakorlatilag végtelen a felhasználási módok száma! (... bár nem tudom, párnahuzatot töltöttek-e már meg vele...)



Én a puncspudingot szeretem a legjobban. A régiek közül. Az újaknak eléggé izgalmas ízeket sikerült összepepecselni... Szóval a puncspuding jó hidegen és melegen, de még langyosan is, jó feltekert palacsintába és háromszög palacsintába, de még kocka palacsintába és elégett-szétszakadt palacsintamaradékba is jó!



A "puding" szóról a nagymamám jut eszembe. Meg a piros kis "lábos". Meg a tűzhely. Meg a fehér falak. Meg a linóleum padló, így a falakkal együtt frissenmeszelt-tűzhelyfüstös pirospaprika illata van a konyhának.



Itt a piros kis lábas a fontos. Mert ebben készül a pörkölt, az almáspite tölteléke, és a puncspuding is. (Persze nem egyszerre. Az undorító lenne, és a nokedlin sem nézne ki jól!) Ezek az ízek (ezek így külön-külön), amik annyira emlékeztetnek azokra a nyarakra, amiket a mamánál töltöttem, mint kiváltságos és egyetlen Nórika királykisasszony. És talán ezek azok az emlékek, amik a kis piros "lábos"-t felruházzák varázshatalommal, és ez a varázs ad a puncspudingnak valami különleges és egyedülálló falusi "lábos" ízt.

Ez csak a varázs-lábassal működik. Ha lenne "Dr. Ölel - Falusi Lábos Ízű Természetes Ételízesítő", nem lenne az igazi. És az üvegpohárban nem úgy szilárdulna meg a teteje a pudingnak, és a kiskanál nem úgy hasítana bele egészen a legaljáig, hogy kikaparja a legpuhább, legpudingabb részt magának.

Az első kérés

Az első bejegyzés kérés alapján.

"Valaki" (nagyon nehéz kitalálni, ki volt az, a gyengébb idegzetűek ne is próbálkozzanak vele) azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy publikáljak egy kicsit több, az alábbihoz hasonló tartalmú írást:

'Van két jóképű tesóm. Meg ilyenek.'

Kérés teljesítve.

:)

K. i. III.

Na jó, kísérleti stádium...

Valaki véletlenül felhívta a figyelmemet, hogy nem "anonymusra" kell klikkelni, ha azt szeretnéd, hogy a neved is látszódjon, hanem "other"-re, miután megírtad a kommentedet. Ha névtelen szeretnél maradni, akkor ugye "anonymus"...

Bocsánat ezért!

Közérdekű információ II.

Bocs, csak újabb változás! Sikerült ilyen kis csevegőablakot is odavarázsolni Andris segítségével, úgyhogy ott is tudtok írogatni! Nem kell emilcím, csak név és üzenet!

Még elképzelhető néhány változás, a hétvégén majd képeket szeretnék felcsiribálni, de ahhoz ugye nem kell használati útmutató, mert azt látja az ember! :D

Közérdekű információ

Csak szeretnék szólni, hogy kommenteket úgy tudtok hagyni, ha a "choose identity" alatti 3 pöttyből az "anonymus"-ra klikkeltek, ekkor nem kell semmilyen jelszó, meg ilyenek!

Andrew-ról

Ma este néztünk egy kisfilmet két kamaszról, akik leukémiásak lettek.

Állítólag ez csecsemőkorban könnyebben kezelhető, és nem "annyira" komoly. A lány, 16 éves, kis színészpalánta, kapott donort, és 26 nap múlva (szinte rekordidő alatt) elhagyhatta a kórházat.

A másik kamasz, aki a filmben szerepelt, Andrew. Jéghokizik, mindig csinál valamit, vicces, sok barátja van, igazi kamasz fiú. A kórházi ágyában beszélgettek vele, és talán zavarában, de nagyon édes volt, össze-vissza hülyéskedett, mint akinek semmi baja igazából. Apukája, anyukája is tök jó fejek, ott voltak vele végig. Ő az egyetlen gyerekük.

Andrew, amikor a szülei nem voltak a szobában az interjú alatt, elmondta, hogy igazából nagyon meg van ijedve, és nagyon mérges. A szüleinek viszont nem akarja elárulni, mert tudja, csak mégjobban aggódnának, azt meg nem akarja.
Azt is mondta, hogy sok ideje van a kórházban gondolkodni, mérlegelni, mert azért 24 órán keresztül pléjsztésönözni nem olyan jó móka... És mondta, hogy nem akar meghalni. 16 éves, éppen elkezdett élni, annyi minden van még, amit nem csinált.

...aztán fekete képernyőre kiírva: Andrew 6 nappal később meghalt. 12 nap telt el a diagnózis felállítása és a halála napja között.

Pedig nem ezt akarta. Pedig sportolt. Pedig fiatal volt.

Amikor arra gondolok, hogy igazából nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisegér a szoba sarkába szorítva, aki csak reszket a gonosz macska láttán, és tudja, hogy itt a vég. Nem is magam miatt aggódom, hanem elsősorban a családomért. Nem tudjuk, mi lesz holnap. Vagy ma este. Vagy 10 perc múlva. És akkor nagyon sürgősen úgy érzem, hogy valakinek az ölelésébe akarok bújni. De olyan valakiébe, aki meg tud nyugtatni, és a többieket is beleragadhatnám ebbe az ölelésbe. Anya lenne az első gondolatom. De őt is féltem, és nem tudja megígérni, hogy nem lesz semmi baj. Sajnos még neki sincs uralma ezek felett, habár megteszi a legtöbbet, amit lehet.

Ilyenkor hirtelen sürgős kényszerem támad Istennel lenni. Nagyon szeretem a viharokat, és nagy ritkán lehet találni egy olyan szűk kis kapualjat, ahol nem fúj a szél, nem ver be az eső, és meleg a levegő. És az nagyon megnyugtató. Ezt érzem Istennél. Nem tudom, jó szavakat használok-e, mindegyik olyan elnyűttnek tűnik és hétköznapinak...

Volt, hogy pánikrohamszerűség jött rám az éjszaka közepén, hogy nem tudom megvédeni azokat, akikért az életemet adnám, a legkisebb félelem nélkül! És akkor a térdemre zuhantam, és kértem Jézust, hogy védje meg őket helyettem. Én nem tudom.

Nem tudom befolyásolni az eseményeket. És nem látom a jövőt. És félek ettől. Közben meg boldog vagyok, hogy "dicsekedhetek" azzal, hogy én ismerem a Biztonságot.

És hirtelen kikapcsolom az idióta tévét, és elvonulok, és előveszem a szívemet és leporolom. Mérlegelek. Nem, ma már nem hallgatok rádiót...

A blogolásról

Tegnap este hirtelen felindulásból elkövetett... felindulásból létrejött ez az izé.

Nem naplószerűnek képzelem el a dolgot, mert abban nem vagyok jó, ha meg mégis rám jönne a naplóírás, akkor azt kézzel és igazi naplóba!

Néha vannak agymenéseim, amit nagyon szeretnék valahol rögzíteni, és azt is szeretném, hogy ti is hozzá tudjatok szólni! Akár, hogy ez nemnormálisság, tessék azonnal abbahagyni, vagy akár egyebeket is.

Ismeritek Márai Füveskönyvét? Abban is olyan címek vannak, hogy a "Reszelt almáról", a "Kalapokról", stb. Én is ilyesmit szeretnék. Pl. az idegesítőemn hangzó szavakról, vagy a falevelekről, vagy a rágógumiról...

Azt nem ígérem meg, hogy néha nem írok csak úgy magamról is, hogy mi van velem, mert ez jó módja annak is, hogy könnyebben belelássatok itteni hogylétembe!

És kommentelni is lehet, ezt mondtam már? Ja, igen!

Szóval bocsássatok meg az esetleges fecsegés-locsogásért, de ezért alkottam meg ezt szűk 10 percben! :)