Na jó, kísérleti stádium...
Valaki véletlenül felhívta a figyelmemet, hogy nem "anonymusra" kell klikkelni, ha azt szeretnéd, hogy a neved is látszódjon, hanem "other"-re, miután megírtad a kommentedet. Ha névtelen szeretnél maradni, akkor ugye "anonymus"...
Bocsánat ezért!
4 megjegyzés:
Nonocta! Nekifutok mégegyszer. (Reggel tudod nem sikerült elküldenem az első gondolataimat a blogod hírére.) Szóval: miután elolvastam Andrew-ről írt soraidat, azonnali késztetést éreztem, hogy leírjam amiről meséltem Neked, tudod arról a "majdnembaleset"-ről. Emlékszel, azt mondtam, nagyon szívesen megosztanám Veletek az akkor átélteket, azaz leírnám érzéseimet a "KEGY" honlapra. Ez azóta sem történt meg, de a szándékomról nem tettem le, főleg mert még ma is világosan emlékszem és átélem azt a hátborzongató élményt illetve fantasztikus érzést. Vissza kell mennünk néhány héttel ezelőttre: egy esős éjszaka utáni kora reggel a vizes úton kanyarodtam ki autóval. Tudni kell, hogy kb. 50 m-re egy éles balkanyar következik. Éppen egyenesbe szedtem az autót. Abban a pillanatban a tőlem kb. 25 m-re lévő erős kanyarból FELÉM SODRÓDIK !!! egy hatalmas, kék, szép új Skoda Octavia-szerű autó, ami kb. 90-100 km-es sebességgel vette be azt a kanyart, amit én 50-60 km/ó-val szoktam. Csak azt láttam, hogy menthetetlenül felém tartott iszonyú gyorsasággal a kocsi "segge", azaz ahogy rálépett a vezető a fékre, megcsúszott az autó és éppen a hátuljával sodródott felém. Abban a pillanatban szinte már a csontjaimban éreztem, ahogy éppen az ajtómat beszakítva a csípőmet széttrancsírozza, betol az árokba és összelapít autóstól. Egy pillanatra beugrott az is, hogy belekormányozom a kocsit az árokba, de tudtam, már késő. Ezekkel a gondolatokkal együtt a gyerekeim is "bevillantak", mi lesz velük, már nem szerethetem őket, nem gondoskodhatok róluk, nem akarom, hogy véresen lássanak, meg különben is más felnőtt családtag híján... hogy élnek tovább nélkülem... de akkor hihetetlen dolgot ÉREZTEM: "nyugi, rendben lesz minden, ne aggódj, lesz aki gondoskodik róluk, biztonságban lesznek". Valaki ezt mondta. Vagyis nem mondta, hanem inkább azt éreztem, sugallta. Illetve éreztette velem. Igen, azt éreztette valaki, hogy ha én nem leszek, gondoskodni fog róluk. És akkor bevillant Nonó, aki végtelen nyugalommal éli az életét, soha nincs egyedül, van aki vigyáz rá, óvja, minden lépését, cselekedetét, gondolatát ismeri. Kiegyensúlyozott, boldog; Végtelen öröm így látni a gyerekemet. És ahogy ezt "felfogtam", mérhetetlen nyugalom töltött el, nem is értettem magam, emlékszem nem tudtam mire vélni az érzéseimet. Csak azt tudom, elfogadtam a döntést és örültem, hogy a fiaimra is ez a boldogság vár, ők is részesei lesznek egy ilyen boldog életnek. De nyugalmamat egy újabb pillanatban a valóság szakította meg: felocsúdtam, azt láttam: addig-addig csűrte-csavarta a vezető heves kormánymozdulatokkal az autóját, hogy az végül is megpördülve mögöttem, cikázva az úton, de lassan egyenesbe fordulva továbbhajtott. És akkor tudtam, most még nem kell mennem, nem hív magához... Még együtt lehetek a gyerekeimmel. És ezt CSAK egyvalakinek köszönhetem. Akkor és ott másra nem tudtam gondolni. Egyértelmű volt. Félreérthetetlen. Újra felismertem, hogy CSAK Ő dönti el, meddig lehetsz itt a Földön. Senki más. Mondanom sem kell, ekkor már álltam az út szélén. Ugye azt nem kell mondanom hogy ez az egész nemistudom, kb. addig tarthatott, míg elszámolunk 3-ig. Jó, max. 5-ig... Remegő kezekkel, sírva hívtam fel kolléganőmet. Kellett emberi hangot hallanom és meg kellett osztanom valakivel a történteket. El kell mondjam, azóta nem telik el nap úgy, hogy ezt az érzést gondolatban át nem élem újra. Mert olyan jó volt. Persze nem a nagy "kékseggű"-vel a találkozás, hanem az a nyugalom, amit azóta is próbálok megfejteni, újra átérezni. Illetve tudom régóta már,nincs mit megfejteni... Ennyi a történet. Akkor, aznap hihetetlen erővel dolgozott bennem, hogy ezeket a sorokat így ahogy itt most leírtam, közzéteszem valahol. Tanulságul. Főleg azoknak, akik azt mondják: hát igen, szerencsém volt.
Lezárva ezt az "irományt" : igen bücke vagyok az elsőszülött gyermekemre. Mintha kezdene felnőni..:-)
"Nincs annyi sötétség az egész világon, hogy akár csak egyetlen kicsi gyertya fényét is kioltsa."
//nem tudom, hogy hogyan illik ez ide pontosan, de annyira tetszik, hogy muszáj volt ide bekopiznom...//
Mankus, én tudom! :) Köszi, hogy beírtad!
Nóri, semmi bölcset nem fogok most írni, csak annyit, hogy észleltem, hogy van blogod. Egyébként nagyon jól írsz!
Megjegyzés küldése