Távolságok

Azon gondolkodtam, hogy mi itt bő két napon keresztül utaztunk hazafelé, csak a szükséges pisi- és egyéb szünetekkel megszakítva. Első nap reggel 6-kor indultunk el, és olyan 9 óra körül álltunk meg aludni. Másnap 5.40-kor indultunk, és éjjel 1.30-ra értünk haza. Namost mindez idő alatt egy megyének a széléről indultunk, átszeltünk egy másikat teljesen és egy újabbnak a szélére érkeztünk meg. Még másfél megye sincs. Vagyis inkább állam… Szóval ez nem durva? Ezen elmélkedtem. Hogy otthon, ha a mi kis országunkat akarnánk a legszélesebb széltében átszelni, akkor az kb. mennyi idő lenne? Biztos nem telne bele ennyi időbe, hogy az egész országunkat egyik szélétől a másikig átszeljük. Megdöbbentő, hogy mennyire picik vagyunk ám! Hiszen az embernek az országa az egy egész ország. És rengeteg hely van, ahol nem jártam még otthon. És ha valami az ország legjobbja, akkor az nagyon jó! Hát mert a legjobb az egész országban! Aztán idejövök messzihonba, és azt látom, hogy egy város (Saõ Paulo) akkora, mint az országom. Vagyis inkább nagyobb… Majd' 20 millió lakosa van. Kis falusi lyány vagyok, azért lepődöm meg ezeken a dolgokon, valószínűleg. De akkor is… Én ezen lehidalok! Ti?

Az utak minőségéről...

…inkább ne is beszéljünk! Még hogy otthon „kráterek” meg jaj, de rossz az út? Jah, persze kérem! Ugye, mihez képest?

Volt olyan, hogy medence méretű kráterek leselkedtek ránk az út közepéről és széléről egyszerre, amibe belenézvén, elszédült az ember. Valamint, hogy ne legyen ily egyszerű az utazás, a pályát elakadt kamionok és kereküket vesztett autók nehezítették, köztük kellett átügyeskedni magunkat a túl alacsonyra épített Honda Fit-tel. Szegény Fit… Jó sokszor surlódott és akadt fent az alja… Még jó, hogy csak esteledett. Nem is akarok belegondolni, hogy a sok kamion, akik főleg éjjel mennek, hogy vészelték át azt a pár ezer métert.

Ha azt vesszük, hogy melyik út kevésbé „rázós”, akkor kétség kívül legközelebb repülővel megyünk!

Majdnem

Na, szóval majdnem végünk lett. Pont mint a botnak. Pont olyan hirtelen.

A továbbiak olvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Anyának például egyáltalán nem.

Az úgy volt, hogy épp utolsó célpontunk felé hajtottunk, Salvador-ból Porto Seguro-ba. Nagy kánikula, vidámság (nem eszetlenség!), hogy végre tengerpart és szabadság. Az átlag sebességünk úgy 110-120 km/h volt, ami előzéskor bőven felcsúszott 140 és 150 km/h közé. A Honda bírja. Szóval haladtunk szépen, késő délután, de még jó világos volt. Az utakon végig rengeteg „szörny” volt: trélerek és kamionok, akik ugyan biztos jól vezetnek, de hogy biztonságosak vagy épp udvariasak-e… Azt nem láttam bebizonyosodni. A két sziklafalnak dőlt (mintha elfáradtak volna) kamion, valamint a benzinszállító és normál kamion végzetes összerobbanása sem ezt sugallta… Szóval a mögöttünk lévő kamion előzött, mint állat, a tükörből figyeltük. Hagytuk magunkat, minket is hadd előzzön le, legalább messzebbre kerül. Kanyargós út, mellettünk mindkét oldalt sziklák voltak. Volt már olyan az úton, hogy csak azért menekültünk meg, mert az előzésből le tudtunk húzódni a bal oldalra, a járdára, gyakorlatilag. Na, szóval hajtottunk 110-zel a sziklák között, mögöttünk egy kamion, előttünk meg egy kamion plusz őrült kamion. Gui vezetett (aki naggyon jól vezet!), próbált előzni, hogy lehagyjuk a kamionokat, mert mi mentünk volna gyorsabban is, meg büdös is egy kamion mögött, meg minden. Gui kinézett, jöttek szembe, akkor visszahúzódott, ez már rutinná vált az úton. Aztán megint kinnézett, nem jött semmi, jól belátható, elégségesen hosszú útszakasz előttünk. Amikor belevágtunk az előzésbe, akkor láttuk, hogy két kamiont kéne lehagyni, de nem baj, van elég út és nem jön semmi. Ahogy ezt kimondtuk, a semmiből előrobbant egy személyautó, de olyan gyorsan, hogy 3 másodpercen belül előttünk volt. Szóval mi száguldottunk 140-nel, ő meg jött szembe legalább 160-nal, mellettünk az említett sziklafalak, mi legyen? Gui kicsit megrántotta a kormányt az út széle felé, mintegy reflex, hogy meneküljünk a helyzetből, aztán rákiabáltunk, hogy „Ne!”. Ugye sziklafal. Az a kocsi meg csak hajtott felénk, és gyakorlatilag farkasszemet néztünk egymással. Aztán a hátsó kamion ránk dudált, hogy visszaenged minket, így az utolsó pillanatban megúszutk Ahogy visszahúzódtunk a két kamion közé, akiknek ugye szintén vészhelyzetet okoztunk ezzel, el is suhant mellettünk az a kocsi. Mindez nem volt több 4-5 másodpercnél. De az untig elég volt, hogy a szívem megálljon és gondolkodjak. Hogy akkor én most itt meghalok a férjemmel és egy barátommal együtt. Nem volt félelmetes akkor az a pillanat, csak nyugtáztam, hogy akkor most ez lesz. És volt idő valahogy meglepődni azon, hogy milyen valóságos az a néhány pillanat. Szinte ámulva néztem azt az autót a hátsó ülésről, a férjem vállát markolva, ami most ki fog minket purcantani. Aztán amikor vége volt, és mind a három kamion befejezte a ránk-dudálást, mindhárman elkezdtünk sírni. És megköszönni Istennek, hogy még élünk. Ez egyszerűen baleset lett volna, senki hibája. Gui bocsánatot kért, meg minden, de nem az ő hibája lett volna, hanem szerencsétlenség. Egyszerűen pont úgy alakult (majdnem) minden, hogy pont rosszul jártunk. Ennyi.

Azt hozzá kell adnom a sztorihoz, hogy hogyan kezdtük az utat: természetesen imádkoztunk, amikor elindultunk itthonról, meg akárhányszor újra elindultunk valahova. Pont az ilyen helyzetek miatt: hiába vezet nagyon jól Gui, hiába figyelmes, stb, stb, egyszerűen van, amikor nem tudjuk irányítani a helyzetet. Akkor mi van? Mi abban bíztunk, hogy ha ilyen helyzetbe kerülünk, hogy mi nem tudjuk kontrollálni, akkor Isten fogja. Valahogy az volt a fejemben, mintha láttam volna magam alőtt, ahogy Isten a kezeivel kísér minket az úton. Mondja valaki, hogy nem így volt!

Nyaraltunk!

Két egész hétig! Mivel kedves Férjnek nyári szünete volt (igen, nyári), így végre volt idő arra, hogy meglátogassuk apósékat Bahia államban. Gui, az unokatesó autójával mentünk, össz-vissz több mint 5000 km-t tettünk meg. Nem volt veszélytelen, erről külön bejegyzésben írok majd, viszont gyönyörű volt! Azt kezdem észrevenni, hogy a brazilok nagy része (ami nem kevés) nincs tisztában vele, milyen gyönyörű és változatos országban élnek. Mindig csak az Európa meg az Amerika…

Szóval volt részünk strandolásban, új ételek kipróbálásában, és mindenki csokibarnán jött haza. Férj nem, ő szimplán feketén. Hadd ingereljek, csak egy kicsit… Amikor azt mondom, strandolás, az azt jelenti, hogy fehér homok, türkizkék tenger, a parton kilométerekre el lehet sétálni, pálmafák, kókuszlé, főtt homár és sült hal, meg ilyenek… Gondoljatok azokra a bizonyos naptárképekre – na pont olyan volt! Hihetetlen, hogy azok az emberek, akik ott élnek Porto Seguro-ban, minden nap látják, élvezik a tengert. Az is hihetetlen, hogy ott nem csak turisták vannak, hanem ugye dolgoznak is az emberek. Amit szerintem be kéne tiltani. Annyira más ott az élet. Mindenki lassan sétál, ha sietni is kell, akkor is csak lassan sietnek. Mindenki mosolygós és segítőkész, meg barátságos. Hát hogy is lehetne ott morcos az ember, nem? De! Na mondjuk, a meleg miatt nem sajnálom, hogy hazajöttünk! Minden egyes nap 40 fok fölött. Amint nem voltam árnyékban, rosszul lettem. Fejfájás, hányinger. Pedig annyit ittam, mint egy teve, és állítólag mégis „dehidratált” lettem. Ja, és sátorban aludtunk. Na nem 2 hétig, csak 4 napig, a nyaralás végén, amit az említett Porto Seguro-ban töltöttünk. Még mindig buli a sátorozás, meg olcsó, csak amikor arra ébred az ember lánya, hogy nem kap levegőt a melegben, viszont a saját levében úszik korán reggel, az annyira nem tuti. De szerencsére csak az úton kellett átmenni a kempingből és máris ott volt a gyönyörű tengerpart… Úgyhogy nem panaszkodtam nagyon.

Csak egy rövid megjegyzés: Porto Seguro („biztonságos kapu, bejárat”) volt az a pont, ahol megérkeztek a portugálok Brazíliába. Vagyis itt kezdődött Brazília úgy 500 évvel ezelőtt. Kicsi hely, de nagyon híres. Van indián rezervátum is, hiszen ők éltek ott, amikor bekavartak a portugálok.

Szóval ezen kívül a két hétből két napot töltöttünk egy kis faluban, ahol Gui családjának egy része lakik, a többit – úgy egy hetet, Salvadorban nyaraltuk el. Jó volt megismerni a családnak ezt a felét is jobban, meg Brazíliának azt a felét is. Eszméletlenül szép helyek vannak itt! Persze otthon is, nem úgy értem. De itt minden olyan mint egy…

Hogy is hívják azt, amikor a kis vonatnak van asztala és minden igazinak néz ki rajta? Terepasztal? Na, pont úgy néz ki itt minden. Mindennek élénk színe van, és gyönyörű. Amikor nagy hegyek mellett utaztunk, úgy éreztem, végig kell simítanom az egész hegyoldalon. Fantasztikus volt látni, ahogy óráról órára változott a táj, amin keresztülvágtunk. Itt a már megszokott erdők, sűrű zöldek. Aztán ahogy felfelé haladtunk, egyre kevesebb lett a magas fa, aztán fehérebb sziklák, kaktuszok és csupasz, fehérre száradt fák következtek, közel voltunk a sivatagos részhez. És persze a tengerhez. Az ég színe is megváltozott, olyan vidámabb és világosabb kék lett. Meg a fehér sziklák, néhol egy kis zölddel… Szóval lélegzetelállító volt!

Ugyan így két óra helyett bő két napba telt, míg odaértünk, de sebaj… Szerintem máskor is inkább autóval megyünk, ha időnk engedi!