Majdnem

Na, szóval majdnem végünk lett. Pont mint a botnak. Pont olyan hirtelen.

A továbbiak olvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Anyának például egyáltalán nem.

Az úgy volt, hogy épp utolsó célpontunk felé hajtottunk, Salvador-ból Porto Seguro-ba. Nagy kánikula, vidámság (nem eszetlenség!), hogy végre tengerpart és szabadság. Az átlag sebességünk úgy 110-120 km/h volt, ami előzéskor bőven felcsúszott 140 és 150 km/h közé. A Honda bírja. Szóval haladtunk szépen, késő délután, de még jó világos volt. Az utakon végig rengeteg „szörny” volt: trélerek és kamionok, akik ugyan biztos jól vezetnek, de hogy biztonságosak vagy épp udvariasak-e… Azt nem láttam bebizonyosodni. A két sziklafalnak dőlt (mintha elfáradtak volna) kamion, valamint a benzinszállító és normál kamion végzetes összerobbanása sem ezt sugallta… Szóval a mögöttünk lévő kamion előzött, mint állat, a tükörből figyeltük. Hagytuk magunkat, minket is hadd előzzön le, legalább messzebbre kerül. Kanyargós út, mellettünk mindkét oldalt sziklák voltak. Volt már olyan az úton, hogy csak azért menekültünk meg, mert az előzésből le tudtunk húzódni a bal oldalra, a járdára, gyakorlatilag. Na, szóval hajtottunk 110-zel a sziklák között, mögöttünk egy kamion, előttünk meg egy kamion plusz őrült kamion. Gui vezetett (aki naggyon jól vezet!), próbált előzni, hogy lehagyjuk a kamionokat, mert mi mentünk volna gyorsabban is, meg büdös is egy kamion mögött, meg minden. Gui kinézett, jöttek szembe, akkor visszahúzódott, ez már rutinná vált az úton. Aztán megint kinnézett, nem jött semmi, jól belátható, elégségesen hosszú útszakasz előttünk. Amikor belevágtunk az előzésbe, akkor láttuk, hogy két kamiont kéne lehagyni, de nem baj, van elég út és nem jön semmi. Ahogy ezt kimondtuk, a semmiből előrobbant egy személyautó, de olyan gyorsan, hogy 3 másodpercen belül előttünk volt. Szóval mi száguldottunk 140-nel, ő meg jött szembe legalább 160-nal, mellettünk az említett sziklafalak, mi legyen? Gui kicsit megrántotta a kormányt az út széle felé, mintegy reflex, hogy meneküljünk a helyzetből, aztán rákiabáltunk, hogy „Ne!”. Ugye sziklafal. Az a kocsi meg csak hajtott felénk, és gyakorlatilag farkasszemet néztünk egymással. Aztán a hátsó kamion ránk dudált, hogy visszaenged minket, így az utolsó pillanatban megúszutk Ahogy visszahúzódtunk a két kamion közé, akiknek ugye szintén vészhelyzetet okoztunk ezzel, el is suhant mellettünk az a kocsi. Mindez nem volt több 4-5 másodpercnél. De az untig elég volt, hogy a szívem megálljon és gondolkodjak. Hogy akkor én most itt meghalok a férjemmel és egy barátommal együtt. Nem volt félelmetes akkor az a pillanat, csak nyugtáztam, hogy akkor most ez lesz. És volt idő valahogy meglepődni azon, hogy milyen valóságos az a néhány pillanat. Szinte ámulva néztem azt az autót a hátsó ülésről, a férjem vállát markolva, ami most ki fog minket purcantani. Aztán amikor vége volt, és mind a három kamion befejezte a ránk-dudálást, mindhárman elkezdtünk sírni. És megköszönni Istennek, hogy még élünk. Ez egyszerűen baleset lett volna, senki hibája. Gui bocsánatot kért, meg minden, de nem az ő hibája lett volna, hanem szerencsétlenség. Egyszerűen pont úgy alakult (majdnem) minden, hogy pont rosszul jártunk. Ennyi.

Azt hozzá kell adnom a sztorihoz, hogy hogyan kezdtük az utat: természetesen imádkoztunk, amikor elindultunk itthonról, meg akárhányszor újra elindultunk valahova. Pont az ilyen helyzetek miatt: hiába vezet nagyon jól Gui, hiába figyelmes, stb, stb, egyszerűen van, amikor nem tudjuk irányítani a helyzetet. Akkor mi van? Mi abban bíztunk, hogy ha ilyen helyzetbe kerülünk, hogy mi nem tudjuk kontrollálni, akkor Isten fogja. Valahogy az volt a fejemben, mintha láttam volna magam alőtt, ahogy Isten a kezeivel kísér minket az úton. Mondja valaki, hogy nem így volt!