Angliai élményeimről...

Nos, jó sokat hallgattam, tudom. Valahogy nem lenne öszinte, ha akkor is írnék, amikor nem érzem úgy, csak azért, hogy írva legyen a blogba. Annak, hogy miért nem éreztem úgy, sok oka van, de most már nagyjából elmúlt.

A Karácsonyt és Újévet, mint azt sokan tudjátok, Angliában töltöttem. Legfőképpen azért, mert "honvágyam" volt, meg félig viccesen tavaly megbeszéltük, hogy visszamegyek, mert meg kell néznem egy igazi angol Karácsonyt. Hát most megnéztem!

Egy hatalmas, 14. században épült kastélyszerű álomházban laktunk, az alaplétszám 18 volt, ami magában foglalta a 0-tól kb. 70-ig terjedő korosztályokat. Amikor egyik barátomnak megmutattam a képeimet, a palotácska láttán nem várt reakcióval ütött fejbe: "Ez úgy néz ki, mint egy elmegyógyintézet!" Ennyire más a két kultúra felfogása! :) Azért remélem, kicsit több sikerre talál itt, a fenti megjegyzést erősítő kommentek mellőzésést kérem!

Nagyon jó volt újra ott lenni, olyan volt, mintha sohasem jöttem volna haza! Annyira kivételesnek érzem az én esetem, hogy nemcsak rendesek voltak velem, de életre szóló barátságokat is kötöttem. Az egy év alatt is, most is rengeteg olyan dolog volt, ami teljesen új számomra. Például soha nem láttam még igazi "lord"-ot és "lady"-t, most meg velük laktam 2 hétig. és nem volt kandallós szobám olyan magas ággyal, amire csak egy hatalmas, lábujjhegyről való elrugaszkodással tudtam volna felszenvedni magamat, és reggel félkómásan, huppanva szálltam volna le. És soha nem ettem igazi angol karácsonyi ebédet, ami sokáig tart és a felénél már rosszullét kerülgeti még az edzettebbeket is. És soha nem hívtak meg előkelő férfiak maguk közé beszélgetni politikáról, erkölcsről, a világ dolgairól, még akkor sem, ha én, butácska leány, nem mindenhez tudok hozzászólni, csak élvezem, hogy ezek az emberek körülöttem nagyon okosak, nagyon mások, és nagyon megszerettek. És azt sem volt alkalmam eddig élvezni, hogy a szivarfüst már csípi szegény szemeimet, és hogy 69 éves portói bort iszom, és ebből életem első kortya úgy meghatott, hogy könnybe lábadt a szemem, egyrészt a kiváltságtól, hogy engem megkínáltak, másrészt az üvegbe zárt történelemtől. Sajnáltam lenyelni a királyi nedűt, sokáig tartottam a számban és játszadoztam vele, elképzeltem az afrikában meggazdagodott felmenőt, aki ott nyerte kártyán azt az üveg bort, és azt a sok időt ízleltem, ami eddig a Karácsonyig eltelt. És annyira otthon éreztem magam, ebben a közegben is. Elfogadtak, megszoktam, hogy hercegnőként élek pár napig az életemből, leszámítva, hogy főként farmerben rohangálok az ódon, nyikorgó fa lépcsőkön, az aranykeretes festmények mellett, nem pedig gyönyörű hosszú ruhákban.

A gyerekek nagyon élvezték, hogy ott voltam, sokat játszottunk, mesét olvastunk, sétáltunk, beszélgettünk, nevettünk. Kate-tel és Harry-vel is volt időm együtt lenni, vásárolgattunk, berendeztünk egy mini-irodát Kate-nek a konyhában, könyveket pakoltunk, Tamás fiókokat rakott össze még az érkezése napján, tehát múlattuk az időt!

Fura volt, hogy igaz, azért volt valami "hiányérzetem", amikor a nagy család a hatalmas ebédlőasztal körül ült, de azért (szégyen vagy nem), nem keseredtem el annyira azért, mert anyáék itthon voltak. Csak azért, mert ők ezt nem látták. De ugye van az a mondás, hogy ami késik, az nem múlik! :)