Fidelio-ról

Szégyen, vagy nem, nem voltam eddig operában. Valahogy nem érdekelt. Sőt, untatott. Amint elkezdtek énekelni, az volt az érzésem, hogy a következő kényszeres fülrepedésnél agyrohamban elhalálozok.
Csütörtökön délután elvonatoztunk Londonba,a Covent Garden-be, másik nevén és magyarul a Királyi Operaházba, hogy megnézzük Beethoven Fidelio-ját. Mióta itt vagyok, megláttam, mit lehet szeretni azon, ha az embernek szétreped a füle. És hogy mennyire lehet szeretni! Nem azt mondom, hogy most már értem a zenét. Nem "beszélek zenéül" még mindig, viszont érzek valamit belőle, amit eddig nem éreztem. (Ahogy írok, meg kell néha állnom, hogy becsukjam a szemem. A háttérben szól cd-ről a Fidelio, és hihetetlenül tökéletes és felemelő hangok töltik be a szobát.)
A Fidelio Beethoven egyetlen operája, ettől is különleges, és Beethoven ekkorra már elvesztette hallását, ettől még különlegesebb. És minden zseni különleges a maga módján, de most Beethoven egy hajszállal méginkább különleges nekem. Annyi minden van, amit szeretni kell vele kapcsolatban, hogy azt leírni sem lehet!
Azalatt a bő két óra alatt, amíg az előadás tartott, nevettem is néha, de főleg sírtam. Annyira tiszta és gyönyörű volt az egész! Ahogy a hangszerek egymásnak előkészítették az utat, ahogy a zenekar erősítette az éneket, és ahogy az ének a zenekaron függöt, és ahogy a karmester szépen mindent összetartott... Azt hiszem, ma a ZENE azon kevés dolgok egyike, ami teljesen tiszta bír lenni. És itt nem a rock- meg pop-zenére gondolok, hanem arra, amikor szavak nélük többet mond el a zeneszerző pusztán a zenéjével, mint a leghosszabb rap-szám.
A történet nem átlagos. Szerelemről szól, de nem titkos szerelemről, vagy tiltott szerelemről, nem is hűtlenségről, hanem a hitvesi szeretetről, és hűségről, és hitről. Akár a zenében, akár a szövegben, de mindig ott volt a remény, mint egy vékony, de nagyon erős fénycsík. Azt olvastam Beethoven-ről, hogy ugyan nehéz élete volt, de a sok küzdelem nem leterítette, hanem megtanította bízni az emberben és képessé tette a jót várni. Pedig ismét mondom, nagyon nehéz élete volt. Az optimizmusa az egész operát átitatja. Szabad és könnyed, de mégis, ebben a könnyedségben súlyos. Súlyosan könnyed! Hihetetlenül tiszta a történet, a zene pedig szinte repülni tanít, akár szárnyak nélkül is!
Olyan szerencsésnek éreztem magam azon az estén. Mint amikor az ember meghagyja (legalábbis én) a csoki legfinomabb részét a végére, hogy azt aztán élvezhesse szépen lassan; vagy ilyen lehet, amikor arra vár a gazda, hogy a bor beérjen, és évek múltán egy kortytól a gyönyör járja át teljesen. Valami különleges dolog az opera. És nem is tudom, hogyan szokás az operákról beszélni, vagy hogyan lehet érzékeltetni a varázst... Ügyetlenül próbálom megfogalmazni az én egyszerű szavaimmal azt a csodát, amit átéltem.
Olyan emberek adták át nekem ezt a csodát, akiknek ugyanúgy fáj a fejük, mint nekem, nagy valószínűséggel ugyanúgy van rossz foguk, és ugyanúgy elfekszik a hajukat reggelre. Csak ők meg vannak áldva valami olyannal, amivel én nem vagyok. Akár nekem is lehetne akkora kincs a torkomban, mint Karita Mattila-nak, aki Leonora-t játszotta, de nincs semmi a torkomban. Akárhányszor látok vagy hallok vagy olvasok vagy ízlelek vagy szagolok vagy... érzékelek valamit a MŰVÉSZETből, mindig eltöprengek azon, hogy vajon mi a tehetség. Ki dönti el, hogy neki van, nekem nincs? Hogy nekem más, mint neki? Nem hiszem, hogy csupán szerencsés génekről van szó. Abban vagyok biztos, hogy olyantól jön ez, aki ezt adni tudja. Én nem tudok tehetséget adni, de ha tudnék, és ha ennyifélét tudnék, milyen gazdag lennék? Azt hiszem, nevet változtatnék, és egyszerűen "Végtelen"-nek szólíttatnám magam. De nem tehetem. Szerencsére. Sokkal jobb helyen van a tehetség kimeríthetetlen ládikája, mint nálam lenne.