Az államvizsgára való készülés fáradalmainak levezetésére megnéztük a Pogánytánc című, 1998-ban készült filmet. Nem mondanám, hogy elvarázsolt, de valami nagyon érdekes ízt hagyott a számban. Talán mégis elvarázsolt...
Öt egyedülálló nő játszik benne, mind testvérek, egy kisfiú, egy férfi, meg egy idősebb ember, a katolikus pap testvérük. Ő nem egy "szabványos" katolikus pap, Afrikában élt 25 évet, és most hazajött. Úgy érzi, meghalni jött haza. Az öt nőnek különféle problémákkal kell szembenézniük és állni a sarat, mindegyiküknek megvan a maga rigolyája. Ezekről is lehetne hosszasan beszélgetni, mindegyik karakter egyedülálló a maga nemében. Az viszont még ennél is lenyűgözőbb, ahogy a megöregedett, hajdan "családbüszkesége" pap elhozza Írországba Afrikát. Egy "remek jó kalpag", egy maszk és saját emlékei jelentik a távoli világot. Egy negyed évszázad alatt az idegen istenek és idegen szokások, szavak váltak számára ismerőssé, otthonná. Most, hogy hazatért a szülőhazájába, egyedül van. A csillagok és a Hold maradtak meg neki, amiben megnyugodhat. Más ember lett. Nem ismerte ezt az embert már senki. Nem értették, miért csörömpöl a vödrön két virágkaróval. Miért mondja, hogy "nyag" ahelyett az egyszerű szó helyett, hogy "nyaggat". Hogy miért kell rituális kalapcserét végrehajtani, miért nem elég ezt odaadni, azt meg elfogadni. Ő pedig nem értette többé, miért nem táncol mindenki. Vagy hogy mi az a rózsa, amit a kertben szedtek neki. Vagy hogy az a piros tarajos furcsa madár miért ül az ablakán. Pedig egykor ismerte ezeket a dolgokat. Annyira, hogy észre sem vette őket.
Talán túl sokáig volt távol? Minél több időt tölt valaki egy idegen környezetben, annál jobban megismeri, elfogadja, végül megszokja azt. És ezt csak akkor veszi észre, ha "hazamegy". Ez az ember már sohasem ért haza igazán. Afrikai lett, ott is maradt lélekben. Mindig arról beszélt, az ő szavaikat használta. Szokatlanná vált az, amiben felnőtt.
Azon gondolkodom, hogy vajon érdemes-e utazni. Érdemes-e kitenni magunkat annak a kockázatnak, hogy egyedül maradunk. Hogy lesz olyan fejezete az életünknek, amit nem tudunk megosztani senkivel, mindegy hányszor meséljük el. A világlátás magányossá tesz? Vagy csak akkor, ha egyedül kel útra az ember? Akkor miért vágnak bele olyan sokan? Az izgalom kedvéért? Akkor is fontos az izgalom, ha csak magunkkal karöltve élvezhetjük? Ha nem tudjuk azokkal megosztani, akiket a legjobban szeretünk? Vagy útközben lesznek más emberek, akiket nagyon megszeretünk, és az is elég, ha velük megosztjuk? Mi van, ha megváltozik az illető, és a régi otthonában nem találja majd a helyét? Ha elveszti a régi barátait, mert nem értik már?
Nyilván nem véletlenül foglalkoztatnak ezek a gondolatok. Nem akarom annyira túlzásba vinni az utazgatást, a "világjárást", hogy aztán soha ne találjak haza.
Egyébként meg a film a láthatóan friss levegőjű és nemlétezően zöld mezőjű Írországban játszódik. Nézzétek meg! Meryl Streep a főszereplő...
Öt egyedülálló nő játszik benne, mind testvérek, egy kisfiú, egy férfi, meg egy idősebb ember, a katolikus pap testvérük. Ő nem egy "szabványos" katolikus pap, Afrikában élt 25 évet, és most hazajött. Úgy érzi, meghalni jött haza. Az öt nőnek különféle problémákkal kell szembenézniük és állni a sarat, mindegyiküknek megvan a maga rigolyája. Ezekről is lehetne hosszasan beszélgetni, mindegyik karakter egyedülálló a maga nemében. Az viszont még ennél is lenyűgözőbb, ahogy a megöregedett, hajdan "családbüszkesége" pap elhozza Írországba Afrikát. Egy "remek jó kalpag", egy maszk és saját emlékei jelentik a távoli világot. Egy negyed évszázad alatt az idegen istenek és idegen szokások, szavak váltak számára ismerőssé, otthonná. Most, hogy hazatért a szülőhazájába, egyedül van. A csillagok és a Hold maradtak meg neki, amiben megnyugodhat. Más ember lett. Nem ismerte ezt az embert már senki. Nem értették, miért csörömpöl a vödrön két virágkaróval. Miért mondja, hogy "nyag" ahelyett az egyszerű szó helyett, hogy "nyaggat". Hogy miért kell rituális kalapcserét végrehajtani, miért nem elég ezt odaadni, azt meg elfogadni. Ő pedig nem értette többé, miért nem táncol mindenki. Vagy hogy mi az a rózsa, amit a kertben szedtek neki. Vagy hogy az a piros tarajos furcsa madár miért ül az ablakán. Pedig egykor ismerte ezeket a dolgokat. Annyira, hogy észre sem vette őket.
Talán túl sokáig volt távol? Minél több időt tölt valaki egy idegen környezetben, annál jobban megismeri, elfogadja, végül megszokja azt. És ezt csak akkor veszi észre, ha "hazamegy". Ez az ember már sohasem ért haza igazán. Afrikai lett, ott is maradt lélekben. Mindig arról beszélt, az ő szavaikat használta. Szokatlanná vált az, amiben felnőtt.
Azon gondolkodom, hogy vajon érdemes-e utazni. Érdemes-e kitenni magunkat annak a kockázatnak, hogy egyedül maradunk. Hogy lesz olyan fejezete az életünknek, amit nem tudunk megosztani senkivel, mindegy hányszor meséljük el. A világlátás magányossá tesz? Vagy csak akkor, ha egyedül kel útra az ember? Akkor miért vágnak bele olyan sokan? Az izgalom kedvéért? Akkor is fontos az izgalom, ha csak magunkkal karöltve élvezhetjük? Ha nem tudjuk azokkal megosztani, akiket a legjobban szeretünk? Vagy útközben lesznek más emberek, akiket nagyon megszeretünk, és az is elég, ha velük megosztjuk? Mi van, ha megváltozik az illető, és a régi otthonában nem találja majd a helyét? Ha elveszti a régi barátait, mert nem értik már?
Nyilván nem véletlenül foglalkoztatnak ezek a gondolatok. Nem akarom annyira túlzásba vinni az utazgatást, a "világjárást", hogy aztán soha ne találjak haza.
Egyébként meg a film a láthatóan friss levegőjű és nemlétezően zöld mezőjű Írországban játszódik. Nézzétek meg! Meryl Streep a főszereplő...
1 megjegyzés:
Van abban valami, hogyha az ember elmegy, máshogy jön vissza. Ezt én is így gondolom. Viszont ha ma elutazik valaki, akkor annyi minden segíti abban, hogy akiket igazán szeret, emlékezzenek Rá, s őt is láthassa, hallhassa az, aki hiányolja. Ebből a szempontból jó ez a mi korunk.
Barátokat hagyunk hátra, de ahová megérkezünk, ott új barátokra találunk. Soha nincs vége az adok -kapok, hiányzom-hiányolok állapotnak. Mintha örökké tartana.
Jobb elmenni, mint félelemtől fogvatartottan ittmaradni és egy egész életen át sajnálkozni miatta. Az élet rövid. Kalandra fel!:)
Megjegyzés küldése