Másról terveztem írni néhány perccel ezelőtt, mint amiről valóban írok.
Vasárnap megérkezik az új au pair lány, itt lesz két hétig, hogy mindent megmutassak neki és kényelmesen elhelyezkedjen az új szerepében. Azt most nem fejtegetem, hogy a felelősségtől frászt kapok-e, vagy hogy tudomásul akarom-e venni, hogy itt kell hagynom ezt a családot. Tudom, hogy itt kell. Nem is a fősuli befejezése miatt, hanem mert otthon a helyem ezután. És ez így van jól. A fejemben tudom. Az érzéseim meg remélhetőleg előbb-utóbb a fej követésére adják magukat és megszűnnek engem kínozni...
Ma egyik legkedvesebb barátom írt, hogy kapott munkát, hurrá, viszont az ország másik felébe kell költöznie. Amióta eljöttem, gyakorlatilag barátok költöznek el, vagy éppen össze, természetesen drasztikus változások kíséretében. Az a furcsa (előfordulhat, hogy ezt a szót több mint egyszer fogom még használni ebben a bejegyzésben), hogy ugyan tudom, mi törénik, de mégis kimaradok az átalakulásból. Így mire hazaérek, lesz jónéhány elköltözött és megházasodott legjobb barátom. Nem akarom annak érzését kelteni, hogy nem örülök a mások örömének. Dehogynem. A barátaim. Az örüléssel nincs gond. Viszont egy kicsit megrémít a gondolat, hogy én is változtam, a barátaim közül nagyon kevés lesz ott "találkozós" barátnak, a családom is változott... Tudom, egy év nem a világ vége. Egy rövid fejezet az életemben. De hát ugye mindig a saját problémát látjuk a nagyobbnak, azt tudjuk igazán átérezni. És ezen időintervallum rövidségétől függetlenül úgy érzem, elég intenzív időszak volt. És nem állt meg az élet máshol. Rengeteg jó és néhány rossz hírt kaptam. Mégis, valahogy furcsa (én szóltam!) érzések keringenek bennem... Nem tudom igazából, mi vár otthon. Csak elképzelni tudom. Ezzel viszont nem sokra megyek, tehát félbe is vághatnám egy jeges késsel ezt az egész gondolat-gubancot. DE... De nem teszem. Meg akarom találni a gondolat elejét és a végét, kifeszíteni, és végignézni rajta, miközben megvilágosodott arcomat elégedett mosoly futja körbe!
És itt is nehéz. Nem tudom elképzelni, milyen az, amikor nem látja az ember a barátait minden nap. Mert itt a barátaimmal élek együtt. Jaj, nagyon nehéz kezd lenni! Én naiv, azt hittem, a féltékenység az új leányzó iránt elmarad... Hát nem, ébredezik. Mintegy edzés képpen, napközben többször mondogatom magamnak, hogy jót akarok a családnak, tehát nem fogom a hibákat keresni a leendő bébicsőszben, és jóindulatú leszek.
Amikor a tej felforrt már és éppen kifutóban van a fazékból, akkor bugyog össze-vissza, gyöngyözik és növekszik. Úgy érzem, ezek az érzések a forró, lobogó, elborító tej, én meg ott állok a közepén és a kezemmel próbálom visszanyomni, hogy levegőt vehessek és én öljem meg őt, mielőtt ő olvaszt el engem. Oké, talán nem ennyire drámai a helyzet. Osszátok el kettővel. Vagy inkább másféllel. Szóval azért mégis, kezdenek ezek a karmos szürkeségek maguk alá gyűrni, ami talán normális, én mégsem szeretném beadni a derekam.
A változások, amelyek tények, hatnak a környezetükre. Nincs mese. És ez nem is baj. Én is a környezet vagyok, tehát változni kell. Az más kérdés, hogy érző környezet vagyok. Sok szempontból nem is fontos ez, viszont most azt az egy szempontot állítom reflektorfénybe, ami szerint fontos és számít. Azt, hogy ez a szempont én vagyok.
Köszönöm, hogy megoszthatom ezt Veletek. Csak a tudat, hogy megpróbálhatom megértetni magam, sokat számít nekem. És persze Beethoven mögöttem...
6 megjegyzés:
Szia Nóri!
Nem gondoltam volna, amikor egy évvel ezelőtt elhagytad az ország légterét, hogy ennyire nehezedre esik majd visszatérni közénk, pontosabban szólva elhagyni az új - talán élhetek e szóval - családod. De gondolj a jó oldalára, most már van 8 (annyi ugye?) ember Angliában aki szívesen fog látni, és ha jól sejtem egy soha nem múló jó kapcsolat épült ki velük az elmúlt kb. 350 napban. :)
A legkevesebbet talán én változtam, bár ezzel nem írhattam sok meglepőt. :P
Oi, achei teu blog pelo google tá bem interessante gostei desse post. Quando der dá uma passada pelo meu blog, é sobre camisetas personalizadas, mostra passo a passo como criar uma camiseta personalizada bem maneira. Se você quiser linkar meu blog no seu eu ficaria agradecido, até mais e sucesso. (If you speak English can see the version in English of the Camiseta Personalizada. If he will be possible add my blog in your blogroll I thankful, bye friend).
Nemtom ki Rodrigó, sőt még "aemeth" kilétét se sikerült megfejtenem, mindössze egy olyan rögeszmés gondolat fészkelődött be az egyamba, hogy valaki, akit Németh-nek hívnak, de valahogy sose sikerül (esetleg direkt nem?) leírnia helyesen a nevét...
Na de a lényeg. Hát Nóctakám, nem is tom mit szólja, a női lélek mélység bugyraihoz kevés az én bölcsességem. De asszem nem is az a fontos, hogy mondjak valamit, csak az, hogy jelezzem, "hahó, én itt vagyok, figyelek" meg ilyesmik. Már csak annyit, hogy mi neked továbbra is "találkozós barátaid" leszünk Eszterrel - ő biztos!- mert el fogom engedni, hogy találkozzon veled :)
Andristesó: Hát nemtom, nekem a firefoxban csak kattintanom kell kettőt, és máris lejön a nevem gond nálkül, talán csak félreolvasod? :D
Amúgy jól haladsz, a nevem német...eredetű, de nem Németh. Talán ha elolvasnád a versem végi kis irományt akkor nem vezetnéd félre magad. ;)
Megjegyzem, csak egyszer találkoztunk, így semmi esély, hogy ismerj. slusszpassz. XD
nóri,
furcsa lesz.
és fájdalmas, az átültetés mindig az. de jó is egyben!
majd itthon tapasztalat-cserélhetünk :) örülök, hogy jössz. várunk!
~ egy 5 év után hazatért bárány.
Jó hogy csináltad ezt a blogot, nem tudtam hogy ilyen "szép a lelked", és ilyen művészien tudsz írni dolgokról, szépek a természeti képeid és jók a hasonlataid. Mindenképpen folytasd a blogírást, én biztosan fogom olvasni ezután is. Az ország most lepusztultabb és az emberek is szomorúbbak itt mint egy évvel ezelőtt - de mégis csak itt vagyunk otthon, itt élünk és halunk!...
Megjegyzés küldése