Nem minden típusú büszkeséggel értek egyet és nem gondolom, hogy minden esetben és mértékben építő jellegű. Tegnap mégis felemelt fejjel és egyenes derékkal sétálhattam végig a vár utcáján. Egy férfival mentem el a gyógyszertárba, hogy recepteket váltsunk ki. Nem részletezem, ki volt ez az ember, de érdekes figura, kint is, bent is. Amint mentünk a patika felé, beszélgettünk. Nem halkan, így a mellettünk haladók tisztán belehallgathattak a diskurzusba. Én meg nem bántam! Jó magyar szokás szerint meg is bámultak, én meg jól visszabámultam mindenkinek, hogy de igen, véletlenül se értsék félre a tekintetemet, én valóban büszke vagyok arra, hogy ezzel az emberrel vonulhatok! A gyógyszertárba beérve is nagyobb feltűnést keltettünk, mint kicsit, és nem keveset voltunk ott, és kicsit szomorú, de inkább ingerült is lettem a büszkeség mellett attól, hogy milyen tekintetekkel kellett szembenéznem. Valami nagyon nem jól működik. A ruhaadományból, és az imént említett tekintetekből, a zavartságról és tanácstalanságról (hogyan is kell viselkedni) nagyon sok leszűrhető. Nem tudom, a kutyának vagy a macskának van-e igaza, én megértem mindkettőt. Azért van pl. hajléktalan, mert a társadalom így meg úgy, viszont a társadalom azért így meg úgy, mert a hajléktalan az ilyen meg olyan. Én meg aszondom, hogy hát ez van, inkább az alsóbb réteghez akarok erősebben fűződni, ismerjem őket jobban, mint a nálam följebb lévőket.
Nem tapasztaltam rengeteget, de annyit igen, hogy ne képedjek el ezen rettenetesen. Csak gondoltam, szabad ezt itt leírnom. Mert ez a fajta büszkeség nem az a fajta, ami beképzeltté tesz. Nem vagyok én még mindig senki sem, nem is biztos, hogy leszek. Nem is nagyon csípem a gyógyszeripart, nem arra vagyok büszke, hogy gyógyszertárba kísértem valakit. Hanem arra, hogy valahogyan van erőm arra, hogy olyat csináljak, ami "ciki". Olvasok, miközben sétálok, jól hallhatóan dúdolok, amikor kedvem tartja, beszélgetek az újságárus koldussal, meghallgatom a részeget, felveszek lepkés sapkát, rámosolygok emberekre, átadom a buszon a helyem, mert így jön. És büszkén vonulok a többi korombeli közt, akik megbámulnak. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, hála Istennek! Alkalmanként, ha lehet, rá is teszek egy lapáttal, hogy éreztessem, nem én vagyok a fura, hanem ők. Mert azért csak van valami rendellenes abban, hogy a nagy átlag nem bír megindulni egy ember nyomorúságán. Én sem vagyok egy szent, meg csomó minden nem tud megértinteni, viszont ha azon kapom magam, hogy lelkesedem az ilyen helyzetekben, igyekszem kihasználni.
Attól, hogy ezt leírtam, nem járok nagy arccal. Nem azért írtam le, hogy meg legyek dícsérve, vagy ilyesmi. Bátorítok viszont mindenkit, hogy kb. 500 Ft-ot áldozzon arra, hogy vegyen 1 tejet meg 1 kenyeret egy kéregetőnek, még akkor is, ha hazudik, menjen be vele a boltba. Nagyon jó tömegpukkasztó! :) Teljesen mindegy, a jómódú szomszéd is örülne az ennivalónak. És akkor legyél büszke magadra. Ne nagyképűen, csak úgy észrevehetetlenül. Belül meg engedd kivirágozni a szívedet. Mert azért ez igenis nagy dolog, ha jól állsz hozzá.
Sokszor félek segíteni én is, mert nemtom.... Kismillió okot lehet arra találni, hogy mért nem érdekel a koszos hajléktalan. Ehhez mindenkinek joga is van. De talán ez is büszkeség valahol... Hiszen semmi sem az enyém a világban. Hogy vannak érzéseim, arról nem tehetek, csak hálás lehetek értük. Nem tartom magam nagyságos asszonynak, hogy ne tudnék lehajolni egy bajban lévőhöz. Ez nem a jobbik fajta büszkeség lenne. Szerintem jó érzés segíteni, még ha csak igen kicsit is. Bármiben. Szerintem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése