Nemrég a segítésről, mint életcélról gondolkodtam. Mert ugye ilyen létezik. Régebben talán még "divatosabb" volt az effajta lelkület, csak akkoriban mondjuk szentté avatták az illetőt, ma pedig csak egy különcnek tartják. Változik a világ.
Megkezdtem nagygyakorlatomat, és egyébként is, kezdek megint azokban a körökben mozogni, mint régen. És rengeteg a lehetőség a segítésre. Mindenkinek szüksége van valamire. A legtöbbször bárki tud segíteni, nem kell egyetemi végzettség hozzá.
Azt hiszem, én alapjáraton segítő típus vagyok. (Ezt minden személyiség-teszt meg ilyesmi kidobta eredményként, érdekes...). Nem szeretek, nem is tudok reflektorfényben lenni, mert félek meg kiszárad a szám, meg kalimpál a szívem. Viszont amikor tudom, hogy segítek valamivel, akármennyire is legyek nyúl, képes vagyok idegenekkel telefonálni, pedig utálok, és kiállok az igazságosság mellett, még akkor is, ha ezzel egyedül vagyok éppen.
Szoktam mondogatni, hogy én segíteni akarok, ha "felnövök". Baromi nagy közhely, igaz? Akkor is! Nem tudom pontosan még mindig, hogy kinek és hogyan. Mindenkinek talán, és ahogy csak tudok. A minap megakadt a szemem egy rövid soron, nem is emlékszem, hol olvastam, valami ilyesmi volt: Az igazi segítésben az ember feláldozza életét másokért. Van ebben valami sírnivaló. Talán sokan nem hisznek ma már a hivatás erejében. Amikor van az ember életében egy olyan hang, ami bármilyen formában megjelenhet és bármikor, de mindig ismerős és jóleső erővel húz a biztos jó felé. Lehetne hivatásom a természet megmentése, vagy puha és meleg zoknik kötése, vagy a naptákészítés. Nekem meg ez jutott, hogy segítsek. De ne csak úgy ímmel-ámmal, hanem a szívemmel.
Tudom, hogy nem vagyok szent, és nem is fognak azzá avatni, nem is erre pályázom. De amikor meghallgatom az idős nénit, aki 51 éve özvegy, és nincs sok barátja, és mosolyogva megy haza, örülök. Mert nem kell sok, nem kerül erőfeszítésbe, csak meg kell hallgatni a másikat. A fülem csak a csatorna, amin keresztül a szó eljut a szívig. Mert a szívünkkel is tudunk hallgatni. Inkább csak ezzel kéne, nem a fülünkkel.
Ha a hivatásomnak akarok engedelmeskedni, feláldozom az életem, hogy elmondhassam, boldog vagyok, azt teszem, ami a feladatom. Milyen lemondásokkal jár ez? Lesz majd erőm hozzá? És ha elfáradok? És ha hibázok? Ki fog nekem segíteni? Mikor kell lépnem? Mit kell csinálnom? Hogyan legyek hasznos? Hogyan szeressek a tetteimmel? Meddig menjek el? Mikor lesz vége ennek az útnak? És mikor kezdődik? Csak Isten tudja. Több nem kell.
Megkezdtem nagygyakorlatomat, és egyébként is, kezdek megint azokban a körökben mozogni, mint régen. És rengeteg a lehetőség a segítésre. Mindenkinek szüksége van valamire. A legtöbbször bárki tud segíteni, nem kell egyetemi végzettség hozzá.
Azt hiszem, én alapjáraton segítő típus vagyok. (Ezt minden személyiség-teszt meg ilyesmi kidobta eredményként, érdekes...). Nem szeretek, nem is tudok reflektorfényben lenni, mert félek meg kiszárad a szám, meg kalimpál a szívem. Viszont amikor tudom, hogy segítek valamivel, akármennyire is legyek nyúl, képes vagyok idegenekkel telefonálni, pedig utálok, és kiállok az igazságosság mellett, még akkor is, ha ezzel egyedül vagyok éppen.
Szoktam mondogatni, hogy én segíteni akarok, ha "felnövök". Baromi nagy közhely, igaz? Akkor is! Nem tudom pontosan még mindig, hogy kinek és hogyan. Mindenkinek talán, és ahogy csak tudok. A minap megakadt a szemem egy rövid soron, nem is emlékszem, hol olvastam, valami ilyesmi volt: Az igazi segítésben az ember feláldozza életét másokért. Van ebben valami sírnivaló. Talán sokan nem hisznek ma már a hivatás erejében. Amikor van az ember életében egy olyan hang, ami bármilyen formában megjelenhet és bármikor, de mindig ismerős és jóleső erővel húz a biztos jó felé. Lehetne hivatásom a természet megmentése, vagy puha és meleg zoknik kötése, vagy a naptákészítés. Nekem meg ez jutott, hogy segítsek. De ne csak úgy ímmel-ámmal, hanem a szívemmel.
Tudom, hogy nem vagyok szent, és nem is fognak azzá avatni, nem is erre pályázom. De amikor meghallgatom az idős nénit, aki 51 éve özvegy, és nincs sok barátja, és mosolyogva megy haza, örülök. Mert nem kell sok, nem kerül erőfeszítésbe, csak meg kell hallgatni a másikat. A fülem csak a csatorna, amin keresztül a szó eljut a szívig. Mert a szívünkkel is tudunk hallgatni. Inkább csak ezzel kéne, nem a fülünkkel.
Ha a hivatásomnak akarok engedelmeskedni, feláldozom az életem, hogy elmondhassam, boldog vagyok, azt teszem, ami a feladatom. Milyen lemondásokkal jár ez? Lesz majd erőm hozzá? És ha elfáradok? És ha hibázok? Ki fog nekem segíteni? Mikor kell lépnem? Mit kell csinálnom? Hogyan legyek hasznos? Hogyan szeressek a tetteimmel? Meddig menjek el? Mikor lesz vége ennek az útnak? És mikor kezdődik? Csak Isten tudja. Több nem kell.
2 megjegyzés:
Sokszor az is elég, ha meghalgatunk valakit, aki el akarja mondani a gondolatait, a szomorúságait. Nem kell és nem is lehet megoldást találni sok problémára, de aki elmondhatta, megkönnyebbül és boldog lesz, és már nem érzi olyan magányosnak magát. Ezért nagy ajándék a másiknak, ha meghallgatják. Ha valaki elzárkózik az elől, hogy a másikat meghallgassa, nagy fájdalmat és frusztráltságot okozhat...
Nekem most erről eszembe jutott Amelie, a filmhősnő, aki kitalálta, hogy mindenkin segíteni fog. A legviccesebb - a film iróniáját mutatja - az az általa elképzelt old-style híradó, amiben gyászolják és felmagasztalják Amelie-t, a egyszerű szentet, mindenki segítőjét. Amelie is szeret a színfalak mögött tevékenykedni, és mivel nem mindig egyenes úton "segít", jönnek mindenféle félreértések is... jó lenne egyszer beszélgetni a filmről! Persze, Nonó, te szerintem sokkal jobban csinálod, mint Amelie...
Megjegyzés küldése