2007. szeptember 15., szombat

A lakcím nélküliről...

Ő egy hajléktalan férfi. A nagygyakorlati helyemen találkoztam vele ingyenes ruhaosztáson. És nem volt ott 10 percnél többet, de teljesen megrázott.

Egy férfi, akinek a fájdalom-gyűrte, alkohol-áztatta arcában kék szemei úgy ülnek, mint valami kis mécsesek, értelmet és emberséget sugároznak a szégyen remegő fénye mögött. Egy férfi, akit kirúgtak a vezető állásából sok-sok évvel ezelőtt. Nem koszos a ruhája, nem büdös, pedig egy rozzant garázsban él. Nem viszi el a meleg bőrkabátot, mert ahhoz még meleg van. Nem gyűjtöget, minek. Lehet, hogy holnap az ország tulsó felében kap munkát. Mert 55 éves, és mindenhol megmondták, hogy nem veszik fel, öreg már. Egyszer hibázott talán, gyenge volt, és elszalasztotta az utolsó esélyét. Kemény az élet. Az utolsó után már nincs több. Valószínűleg hajléktalanként fog meghalni. Pedig dolgozik, amikor csak lehet, alkalmi munkát vállal, éhbérért és egész napi kemény munkáért, mert ugye egy csövesnek csak piára kell a pénz, tehát fizessük ki neki azt, ami jár... Hiszen a "rendes" ember munkáját sem becsülik meg mostanság... Egyetemi végzettsége van, műszaki szaki, és beszél(t) oroszul, és van személyi igazolványa. És úgy mondta el ezt a pár dolgot magáról, hogy el kellett fordulnom. Most, hogy sötét van, én itt ülök a kényelmes székben a lámpafénynél, halkan szól a zene, és a számítógépen írok. Kit érdekel ez? Ő hol van most? Biztosan fázik, olyan hidegek az esték már. Talán visszajön azért a bőrkabátért. És vacsorázott? Vagy inkább olcsó pálinkát vett, hogy valami melegen tartsa? Minden este fáj a legjobban. Ezt a fogorvosom mondta. És milyen igaza van! Nem csak a gyulladt fog, hanem az is, ha megsértettem valakit, ha nem beszéltem vele, ha nem öleltem meg, ha kiabáltam vele. És ő? Volt családja? Volt meleg ágya? Emlékszik még rá? Vagy milyn kávét inni munka előtt? Milyen a párizsi miatt finnyáskodni? Néz tükörbe? Mit lát? Vajon újra és újra azt hallja, amit nekem mondott: "...dehát én csak egy ...csöves vagyok"? Ki mondja meg neki, hogy nem csak egy csöves? Elhinné? Magasabb iskolai végzettsége van, mint nekem. És menő egyetemen végzett. És nehéz tárgyat tanult. És most? Nem bírok reggelenként felmenni úgy a várba, hogy ne lássak a padon hajléktalant, vagy ne kérne valaki pénzt, vagy ne jutna eszembe ez a férfi. Tudom, nekik is megvan a maguk hibája, és valószínűleg sokan tehetnek arról, hogy ilyen sorsra jutottak. De nem segítjük fel az utcán azt, aki elesik? Nekem nagyon sok ez. Nem vagyok elég arős ahhoz, hogy tegyek ezért egyedül. Annyi fájdalom van csak abban az egy férfiban. Nem láttam még ilyen nagy szégyent és reménytelenséget férfi arcán, mint az övén.



"...én csak egy... csöves vagyok."


4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Nóri.

Ez a mai bejegyzés ez...nehezen találok szavakat. Nem tudom, biztos szocmunkás akarsz lenni? Én érzem rosszul, vagy tényleg ennyire megviselt az esete? Nem egyedi, sok, túl sok ilyen ember van a világban. És a statisztika minden egyes számjegye, egy emberi tragédia. Ne törj össze. Ki ad nekik támaszt, ha azok, akik a segítségükre hivatottak, azok is megtört emberek? Veled vagyok Nóri!

Nóri írta...

Nem igazán érzem úgy, hogy megörtem. És nem minden esetben vagyok így. De emberből vagyok, és néha megengedem magamnak, hogy érezzek. Nekem innen fakad a segítő szándékom. Ha nem értem meg az ő világukat, akkor nem tudom, miben van szükségük segítségre. Én most így gondolom, majd biztosan megvisel az élet és belefásulok a szoc. munkába. Addig meg csak érezgetek közben...

Unknown írta...

Én is ismerek már jónéhány ilyen figurát. Némelyiket nehéz elviselni, vannak szimpatikusabbak is, de amiben mind közösek, hogy segítségre szorulnak. Vannak visszajáró kéregetőink, de van bennük annyi tartás, hogy tényleg csak akkor jönnek már hozzánk kuncsorogni, ha már mindenki kidobta, elzavarta őket. Csak élelmiszert szoktam adni nekik, abból, ami éppen otthon van. Tegnap az utcán szólított meg az egyik szerencsétlen, hogy adjak neki pénzt 10 deka párizsira - mivel a bolt bejáratában voltunk, és ismertem is, megvehette a párizsiját. Az aluljáróban szokott énekelni meg furulyázni egy kirúgott zenetanárnő, és nem is rosszul - azt mondják, kicsit flúgos volt mindig, amíg még dolgozott. De most olyan nyomorult, hogy ennivalóra sincs már pénze, és össze kell neki furulyázni a napi 1000-2000 forintját, hogy ne haljon éhen. Ha arra járok, mindig bedobom a százast a kosarába. Ki segítene rajtuk, ha mi sem? Talán én is kerülök majd ilyen helyzetbe, és akkor majd én is mások könyörületére szorulok - ezért adni szeretnék, hogy én is úgy méressek meg egykor, ahogyan én mértem meg másokat.

andristeso írta...

Döbbenetes, amit írtál. Pedig hétköznapi. Nonó, úgy szeretem benned ezt - ami az írásaidból is kifénylik - hogy olyan dolgokon, embereken, helyzeteken el tudsz csodálkozni, szomorodni, vidámodni, ami vagy aki mellett mások simán elmennek. Szerintem ilyennek kell lenni egy szoc.munkásnak (is).