Sütöttem is

Narancsos ír zsemle

Füszeres csirke hagymával és édesburgonyával (elötte)

Ez pedig a fenti, sütés után. Finom volt! :)

Ez pedig kétségbeesett banánokból banánkenyér

Ha valakinek kedve szottyant, szívesen vendégül látom ám!

Ez egy olyan nap

Na jó, ez egy blogolnivaló nap. Férjjel szépen felkeltem reggel, elkészítettem a reggelinket: kávé, meleg tej, papaya, házi készítésű kukorica-zsemle édesköménymaggal. Férjet kikísértem a kapiug, mint minden reggel, aztán olvastam a Bibliámat, aztán az Apukámmal töltöttem egy kis időt, ami már önmagában egy nagyon édes érzés. Aztán valahogy megnéztem a leveleimet, mert Anya jön látogatni, így nagyon sok a megbeszélnivalónk, mellesleg jól megvagyunk egymással meg viccesek is bírunk lenni néha, így ismét egy adag jólét lapátolódott a napomba. Aztán meg rátaláltam két blogra, egyik angol, a másik meg magyar és nagyon lélek-melengetős. (http://artsyants.blogspot.com.br/) (http://kiflieslevendula.blogspot.com.br/). Mindkettő nagyon kuckós és nagyon kreatív, így a vasalnivalóm sem zavar, mindjárt nekiállok valami szépnek, mert ma alkotós nap is van. Mondjuk csinnálok valamit wc-papír gurigákból vagy életet adok valami haszontalan holminak…

És akkor a messzelévő Egyik Tesóval is beszéltem, aztán hívtak az Iskolából, hogy a mai egyetlen diákom épp most mondta le az óráját, tehát még Isten is azt akarja, hogy én ma nyugton maradjak, főzzek, alkossak. És ne vasaljak. J Hát mit tehet az ember lánya? Ha lazítani kell, hát lazítok.

Na ez a madár nem veszekedett! 

Madár fészket épít a cserepek alá... És nem fér be az alapanyag a  lyukba! 

És tegnap készítettem házi puncs fagyit, aminek szintén rögtön nekiállok, mert az hozzátartozik a mai éghez. Ugyanis annyira makulátlanul kék az ég, hogy el sem hiszem. Általában nem szeretem a napot, de ma valahogy még a kékségnek (és a nagy Sárgaságnak) is kimondottan örülök. A ház valahogy nem melegedett még fel, ami szintén csoda… Tehát ma valami nagyon különleges van a levegőben, ezért még a lélegzetem is lassabb, óvatosabb, nehogy egy tüsszentéssel (vagyis ahogy én szerettem régebben mondani – trüsszentéssel) szétprüszköljem ezt a csodát! Még az autók is halkabban mennek el a ház előtt, a szomszéd sem alakít át tovább, a madarak sem közvetlenül az ablak alatt veszekednek, és a szomszéd kisfiú sem sír semmiért.

Ez a nagy sárga ragyogó... és forrósító! :)

Ez itt pedig említett puncs fagyi... nem kolbász! Bárcsak...! :)

Talán ma van a szülinapom…? 

Távolságok

Azon gondolkodtam, hogy mi itt bő két napon keresztül utaztunk hazafelé, csak a szükséges pisi- és egyéb szünetekkel megszakítva. Első nap reggel 6-kor indultunk el, és olyan 9 óra körül álltunk meg aludni. Másnap 5.40-kor indultunk, és éjjel 1.30-ra értünk haza. Namost mindez idő alatt egy megyének a széléről indultunk, átszeltünk egy másikat teljesen és egy újabbnak a szélére érkeztünk meg. Még másfél megye sincs. Vagyis inkább állam… Szóval ez nem durva? Ezen elmélkedtem. Hogy otthon, ha a mi kis országunkat akarnánk a legszélesebb széltében átszelni, akkor az kb. mennyi idő lenne? Biztos nem telne bele ennyi időbe, hogy az egész országunkat egyik szélétől a másikig átszeljük. Megdöbbentő, hogy mennyire picik vagyunk ám! Hiszen az embernek az országa az egy egész ország. És rengeteg hely van, ahol nem jártam még otthon. És ha valami az ország legjobbja, akkor az nagyon jó! Hát mert a legjobb az egész országban! Aztán idejövök messzihonba, és azt látom, hogy egy város (Saõ Paulo) akkora, mint az országom. Vagyis inkább nagyobb… Majd' 20 millió lakosa van. Kis falusi lyány vagyok, azért lepődöm meg ezeken a dolgokon, valószínűleg. De akkor is… Én ezen lehidalok! Ti?

Az utak minőségéről...

…inkább ne is beszéljünk! Még hogy otthon „kráterek” meg jaj, de rossz az út? Jah, persze kérem! Ugye, mihez képest?

Volt olyan, hogy medence méretű kráterek leselkedtek ránk az út közepéről és széléről egyszerre, amibe belenézvén, elszédült az ember. Valamint, hogy ne legyen ily egyszerű az utazás, a pályát elakadt kamionok és kereküket vesztett autók nehezítették, köztük kellett átügyeskedni magunkat a túl alacsonyra épített Honda Fit-tel. Szegény Fit… Jó sokszor surlódott és akadt fent az alja… Még jó, hogy csak esteledett. Nem is akarok belegondolni, hogy a sok kamion, akik főleg éjjel mennek, hogy vészelték át azt a pár ezer métert.

Ha azt vesszük, hogy melyik út kevésbé „rázós”, akkor kétség kívül legközelebb repülővel megyünk!

Majdnem

Na, szóval majdnem végünk lett. Pont mint a botnak. Pont olyan hirtelen.

A továbbiak olvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Anyának például egyáltalán nem.

Az úgy volt, hogy épp utolsó célpontunk felé hajtottunk, Salvador-ból Porto Seguro-ba. Nagy kánikula, vidámság (nem eszetlenség!), hogy végre tengerpart és szabadság. Az átlag sebességünk úgy 110-120 km/h volt, ami előzéskor bőven felcsúszott 140 és 150 km/h közé. A Honda bírja. Szóval haladtunk szépen, késő délután, de még jó világos volt. Az utakon végig rengeteg „szörny” volt: trélerek és kamionok, akik ugyan biztos jól vezetnek, de hogy biztonságosak vagy épp udvariasak-e… Azt nem láttam bebizonyosodni. A két sziklafalnak dőlt (mintha elfáradtak volna) kamion, valamint a benzinszállító és normál kamion végzetes összerobbanása sem ezt sugallta… Szóval a mögöttünk lévő kamion előzött, mint állat, a tükörből figyeltük. Hagytuk magunkat, minket is hadd előzzön le, legalább messzebbre kerül. Kanyargós út, mellettünk mindkét oldalt sziklák voltak. Volt már olyan az úton, hogy csak azért menekültünk meg, mert az előzésből le tudtunk húzódni a bal oldalra, a járdára, gyakorlatilag. Na, szóval hajtottunk 110-zel a sziklák között, mögöttünk egy kamion, előttünk meg egy kamion plusz őrült kamion. Gui vezetett (aki naggyon jól vezet!), próbált előzni, hogy lehagyjuk a kamionokat, mert mi mentünk volna gyorsabban is, meg büdös is egy kamion mögött, meg minden. Gui kinézett, jöttek szembe, akkor visszahúzódott, ez már rutinná vált az úton. Aztán megint kinnézett, nem jött semmi, jól belátható, elégségesen hosszú útszakasz előttünk. Amikor belevágtunk az előzésbe, akkor láttuk, hogy két kamiont kéne lehagyni, de nem baj, van elég út és nem jön semmi. Ahogy ezt kimondtuk, a semmiből előrobbant egy személyautó, de olyan gyorsan, hogy 3 másodpercen belül előttünk volt. Szóval mi száguldottunk 140-nel, ő meg jött szembe legalább 160-nal, mellettünk az említett sziklafalak, mi legyen? Gui kicsit megrántotta a kormányt az út széle felé, mintegy reflex, hogy meneküljünk a helyzetből, aztán rákiabáltunk, hogy „Ne!”. Ugye sziklafal. Az a kocsi meg csak hajtott felénk, és gyakorlatilag farkasszemet néztünk egymással. Aztán a hátsó kamion ránk dudált, hogy visszaenged minket, így az utolsó pillanatban megúszutk Ahogy visszahúzódtunk a két kamion közé, akiknek ugye szintén vészhelyzetet okoztunk ezzel, el is suhant mellettünk az a kocsi. Mindez nem volt több 4-5 másodpercnél. De az untig elég volt, hogy a szívem megálljon és gondolkodjak. Hogy akkor én most itt meghalok a férjemmel és egy barátommal együtt. Nem volt félelmetes akkor az a pillanat, csak nyugtáztam, hogy akkor most ez lesz. És volt idő valahogy meglepődni azon, hogy milyen valóságos az a néhány pillanat. Szinte ámulva néztem azt az autót a hátsó ülésről, a férjem vállát markolva, ami most ki fog minket purcantani. Aztán amikor vége volt, és mind a három kamion befejezte a ránk-dudálást, mindhárman elkezdtünk sírni. És megköszönni Istennek, hogy még élünk. Ez egyszerűen baleset lett volna, senki hibája. Gui bocsánatot kért, meg minden, de nem az ő hibája lett volna, hanem szerencsétlenség. Egyszerűen pont úgy alakult (majdnem) minden, hogy pont rosszul jártunk. Ennyi.

Azt hozzá kell adnom a sztorihoz, hogy hogyan kezdtük az utat: természetesen imádkoztunk, amikor elindultunk itthonról, meg akárhányszor újra elindultunk valahova. Pont az ilyen helyzetek miatt: hiába vezet nagyon jól Gui, hiába figyelmes, stb, stb, egyszerűen van, amikor nem tudjuk irányítani a helyzetet. Akkor mi van? Mi abban bíztunk, hogy ha ilyen helyzetbe kerülünk, hogy mi nem tudjuk kontrollálni, akkor Isten fogja. Valahogy az volt a fejemben, mintha láttam volna magam alőtt, ahogy Isten a kezeivel kísér minket az úton. Mondja valaki, hogy nem így volt!

Nyaraltunk!

Két egész hétig! Mivel kedves Férjnek nyári szünete volt (igen, nyári), így végre volt idő arra, hogy meglátogassuk apósékat Bahia államban. Gui, az unokatesó autójával mentünk, össz-vissz több mint 5000 km-t tettünk meg. Nem volt veszélytelen, erről külön bejegyzésben írok majd, viszont gyönyörű volt! Azt kezdem észrevenni, hogy a brazilok nagy része (ami nem kevés) nincs tisztában vele, milyen gyönyörű és változatos országban élnek. Mindig csak az Európa meg az Amerika…

Szóval volt részünk strandolásban, új ételek kipróbálásában, és mindenki csokibarnán jött haza. Férj nem, ő szimplán feketén. Hadd ingereljek, csak egy kicsit… Amikor azt mondom, strandolás, az azt jelenti, hogy fehér homok, türkizkék tenger, a parton kilométerekre el lehet sétálni, pálmafák, kókuszlé, főtt homár és sült hal, meg ilyenek… Gondoljatok azokra a bizonyos naptárképekre – na pont olyan volt! Hihetetlen, hogy azok az emberek, akik ott élnek Porto Seguro-ban, minden nap látják, élvezik a tengert. Az is hihetetlen, hogy ott nem csak turisták vannak, hanem ugye dolgoznak is az emberek. Amit szerintem be kéne tiltani. Annyira más ott az élet. Mindenki lassan sétál, ha sietni is kell, akkor is csak lassan sietnek. Mindenki mosolygós és segítőkész, meg barátságos. Hát hogy is lehetne ott morcos az ember, nem? De! Na mondjuk, a meleg miatt nem sajnálom, hogy hazajöttünk! Minden egyes nap 40 fok fölött. Amint nem voltam árnyékban, rosszul lettem. Fejfájás, hányinger. Pedig annyit ittam, mint egy teve, és állítólag mégis „dehidratált” lettem. Ja, és sátorban aludtunk. Na nem 2 hétig, csak 4 napig, a nyaralás végén, amit az említett Porto Seguro-ban töltöttünk. Még mindig buli a sátorozás, meg olcsó, csak amikor arra ébred az ember lánya, hogy nem kap levegőt a melegben, viszont a saját levében úszik korán reggel, az annyira nem tuti. De szerencsére csak az úton kellett átmenni a kempingből és máris ott volt a gyönyörű tengerpart… Úgyhogy nem panaszkodtam nagyon.

Csak egy rövid megjegyzés: Porto Seguro („biztonságos kapu, bejárat”) volt az a pont, ahol megérkeztek a portugálok Brazíliába. Vagyis itt kezdődött Brazília úgy 500 évvel ezelőtt. Kicsi hely, de nagyon híres. Van indián rezervátum is, hiszen ők éltek ott, amikor bekavartak a portugálok.

Szóval ezen kívül a két hétből két napot töltöttünk egy kis faluban, ahol Gui családjának egy része lakik, a többit – úgy egy hetet, Salvadorban nyaraltuk el. Jó volt megismerni a családnak ezt a felét is jobban, meg Brazíliának azt a felét is. Eszméletlenül szép helyek vannak itt! Persze otthon is, nem úgy értem. De itt minden olyan mint egy…

Hogy is hívják azt, amikor a kis vonatnak van asztala és minden igazinak néz ki rajta? Terepasztal? Na, pont úgy néz ki itt minden. Mindennek élénk színe van, és gyönyörű. Amikor nagy hegyek mellett utaztunk, úgy éreztem, végig kell simítanom az egész hegyoldalon. Fantasztikus volt látni, ahogy óráról órára változott a táj, amin keresztülvágtunk. Itt a már megszokott erdők, sűrű zöldek. Aztán ahogy felfelé haladtunk, egyre kevesebb lett a magas fa, aztán fehérebb sziklák, kaktuszok és csupasz, fehérre száradt fák következtek, közel voltunk a sivatagos részhez. És persze a tengerhez. Az ég színe is megváltozott, olyan vidámabb és világosabb kék lett. Meg a fehér sziklák, néhol egy kis zölddel… Szóval lélegzetelállító volt!

Ugyan így két óra helyett bő két napba telt, míg odaértünk, de sebaj… Szerintem máskor is inkább autóval megyünk, ha időnk engedi!

Hivatalosan házasok vagyunk!!!

Oké, még csak hivatalosan, szeptember 10-én leszünk teljesen házasok. De akkor is, augusztus 11. óta a nevem: Nóra Takács da Silva. Röviden Nóra da Silva. Jól hangzik, nem? :)

A ceremónia nagyon egyszerü volt. Csinosan felöltöztünk, elmentünk a házasságkötöt terembe a tanúkkal együtt - Nagynéni és Nagybácsi voltak a tanúink. Bementünk egy szép terembe, mi négyen, egy közjegyzö-féle pasas meg az anyakönyvvezetö, plusz a hivatalos tolmács. Felolvasták a dolgokat, többek között az én adataimat is, háromszor is. És egy pontnál majdnem kipukkadtam, annyira kellett nevetnem. Kész kabaré, ahogy a "János" nevet, mint apám nevét próbálták kimondani! :) Volt "Zsánosz Tokáksz", "Hánosz Tokákszi", minden. Na meg a "Torok Innyak ukka"..... Pedig gyakoroltam velük elötte! :)

De még így is megható volt, el is pityeregtem magam, amikor a "szabad akaratodból hozzámész-e" részhez értek... Nagyon szép volt. És rövid is. Ami nem is baj. Utána hazajöttünk, ettünk egy hatalmasat egy gyönyörüen megteritett asztalnál.

És azóta "Szenyor és Szenyóra da Silva" vagyunk. És boldogan élünk...örökké.

(És este meg mentünk Nill diplomaosztójára, úgyhogy elég emlékezetes nap volt!)

Nill diplomaosztója

Végre-valahára sikerült, Nill kezébe vehette a diplomáját! Kicsit hosszabbra sikerült az egyetem elvégzése, mint azt tervezte, de pont ebben az évben, ami különösen sok új és megterhelö eseménnyel van tele, sikerült az összes vizsgát letenni, beadandókat megírni, szakdolgozatot elkészíteni, stb, stb. Nagyon büszke vagyok rá!

Nos, a ceremónia a suliban egy új tapasztalat volt... Ugye itt nem szokás az idö múlását különösebben figyelembe venni, semikor sem. Így a 18 órára beharangozott diplomaátadás el is kezdödött 20.30-kor... Én meg a "megzeberedek" szavacskával játszottam a fejemben, ragozgattam, elválasztottam, ugyanis megörjít az ilyen hosszú várakozás. Amikor ülsz a székeden és semmi sem történik, és úgy néz ki, hogy csak azért várunk, mert ez is része a programnak. Örület!!!

Aztán amikor elkezdödött, egyesével kihívtak mindenkit, ölelgetés, háromszori megállás 5 méteren belül a profi fotósok kedvéért, aztán minden csoport letette az esküjèt, aztán minden csoportból valaki mondott beszédet... Na itt vált hirtelen érdekessé, mert egyszer csak hallom Nill nevét, az meg elindul a színpad felé, hogy akkor ö most beszédet mond. Elötte mindenki hosszan beszélt és olvasta a szövegét - az én hivatalos férjem meg odaállt, elmondta röviden fejböl az egészet, megtapsolták, megfütyülték, kész. Az érdekesség ebben az, hogy nem is tudott arról, hogy ö beszédet fog mondani. Elötte világosították fel erröl. Dehát neki ez nem probléma, nagy ajándéka van erre! Miután az egésznek vége volt és kifele sétáltunk az épületböl, ismeretlen emberek jöttek oda gratulálni, hogy milyen jó és lelkesítö és szívhezszóló beszédet rittyentett oda, még a fotós is odajött, hogy ö hazemegy és erröl beszámol a feleségének, mert sok diplomaosztón volt már, de ilyen beszédet még sehol sem hallott! :)

Nagyon hosszú volt az egész... Véleményem szerint azért, mert a.) mindenkit lefotóztak vagy 20-szor csak a ceremónia alatt b.) mert mindenkinek annyira hosszú a neve, hogy kétszer annyi idöbe telik kimondani, mint a mi neveinket.

Volt egy rész viszont, ami nagyon tetszett: felállt a helyéröl

az összes végzös, és egy szál virággal a kezükben, elindultak a "közönség" felé. Ez volt az az alkalom, ahol megköszönhették a szüleiknek, családnak a támogatást, kitartást. Nill a nagybácsinak adta a virágot, nagyon megható volt. Ebböl is látszik, hogy mennyire máshogy látják a világot a brazilok. Nálunk az ilyen ünnepségek nagyon hivatalosak az itteniekhez képest. Egy tanár például a Titanic betétdalát énekelte el, ezzel búcsúzott el a diákjaitól. És megnyitóként imádkoztak. És élö zene volt az átadások alatt, az emberek énekeltek, tapsolatak, szóval ez is teljesen más, mint otthon.

De miért is lepödök meg ezen...? Amikor Angliába mentem, csodálkoztam, hogy egy ilyen közel lévö ország hogyan lehet ennyire más. Ha erre gondolok, akkor hirtelen nem tudom leírni azt, hogy itt mennyire más minden. Talán szépen lassan meg tudom mutatni a bejegyzéseken keresztül...

Tchau!

A legelsö közös otthonunk

Hát, ez is elérkezett: rátaláltunk az elsö házikóra, amit a MI otthonunknak hívhatunk. Úgyhogy kb. szeptember végétöl lehet látogatni, addigra beköltozünk

és az esküvön meg nászúton is túl leszünk.

Szóval a házikó tiszta, új, nagyon nagy ajándék, föleg ezért az árért. Amikor eldöntöttük, hogy kibéreljük, az volt az elsö gondolatom: itt nincs mit csinálni! Mármint takarítás terén... Aztán azóta persze megtaláltam a helyem, egy huzamban 5 meg 8 órákat takarítok... Szinte mániákusan le kell mosnom és sikálnom mindent! De most már a nagy része kész van, amit lehetett, a helyére is raktunk. Még hiányzik néhány fontos elem, de várunk, nehogy valakitöl elvegyük az ajándékozás örömét. :)

Készítettem pár képet, de nehéz visszaadni rajtuk, hogy milyen is a ház. ne lepödjetek meg, hogy minden csempézve, illetve járólapozva van. És a nyílászárók mindenhol ilyen... szögletesek. Kivéve, ha hajlandó vagy százezreket fizetni egy fa ajtóért... Majd a saját házunkra hajlandóak leszünk! ;)

Nagyon élvezem, hogy készíthetem, szépítgethet

em a saját kis fészkünket. De hogy mennyi pénz el tudna menni a lakásra!?!?!?!?!?! Fejben ezt sejtettem mindig is, de most, hogy valóság lett, hááát....... És még nincsenek is nagy igényeink!

Akkor hát jöjjenek a képek, illetve a videók. Elnézést kérek a bakik miatt, hirtelen nagyon fura volt magyarul beszélni egy kamerához. Ez ugye duplán furcsa érzést eredményezett.

Ez itt a háló. Nem túl jó a kép sajnos... Hogyan lehet egy kockát egészében lefényképezni belülröl?

Ez meg itt a fürdöszoba. Ha az ember bent van, nem is olyan kicsi, mint ahogy a képen látszik.

A konyhának is csak egy részletét sikerült jól elkapnom...

A nappalink és a másik bejárat.

Ja, és amit a videóban magyarázok, hogy a hütöt majd az ajtó eltorlaszolására fogom használni, nem jött össze. Úgyhogy brazilosan két müködö bejárata lesz a háznak. Már megszoktam. Nem olyan rossz. :)

Azta!

Megtaláltam a blogom!!! És ez még semmi, sikerült életre csalnom!

Nos, vegyük úgy, hogy az "Átalakítás alatt" tábla kint van, de lassanként beindulok, és ezen helyen lehet majd olvasni rólunk és a brazil létröl. Ja, és nem tudok hosszú ü és ö betüket írni. Ha ékezetet akarok, így is három billentyüt kell leütni...

Jaj, nagyon örülök (ezt a szót soha többé nem írom le, túl sok a kettöspont...), hogy vamn hova írnom, és nem kell új címet létrehozni!

Most nem is írok sokat, mert megfagyok. Igen, itt, Brazíliában fagyok meg. Ugyanis estére lehül a levegö 7-9 fokra, napközben meg felmegy 35 fokra... Amikoris hosszú farmerban és pulcsiban teljesen jól érzem magam... Na, majd mesélek erröl is! :)

Jó éjt!