Soha nem volt még ilyen megrázó élményben részem. Ahogy a víz elborított mindent, majd visszahúzódott, testeket mosott ki a járdára, az utca közepére, a fűre, mindenhova! Ügyetlenül próbáltam egyensúlyozni a tetemek között, a borzasztó látványtól azonban meg-meginogtam és... rájuk léptem. Hiába vettem le az óriási cipőmet itthon, ahol az árnak nyoma sincs, még mindig mocskosnak érzem a talpam. Még egy jó darabig nem fogom elfelejteni a szétszakadt családokat, barátokat, szomszédokat, akik sohasem fognak találkozni már egymással. Kegyetlen az élet. Ők csak élték a szorgos kis életüket, tették, amit jónak láttak, és őket sújtotta a katasztrófa... Még segíteni sem tudtam. Az étvágyam is elvesztettem, valószínűleg álmaimban is kísérteni fog a látvány. A sok belsőség, a kettészakadt, megtaposott holttest... A halál és tehetetlenség furcsa szaga még mindig az orromban van.
Soha többet nem nézem a járdát séta közben.
Pláne nem esőben!
Tudjátok hány giliszta pusztul el ilyenkor? :)
3 megjegyzés:
Tyűűűűűűűű, ez naggggyon klafa volt. Legalább olyan jó, mint egy Örkény egyperces. Nonó, te született írótehetség vagy!!!
Bocs Nóri de ez már beteges. :)
Azért megnyugtatlak, jó értelemben. Én elsőre rovarokra tippeltem, aztán valmai rágcsálófészekre, amit kiöntött a víz. :D
Ez Igen! Nonóca, nagyon tetszik a "Halálmező". Mert tudom mit érzel közben. Én is azt érzem. Emlékszem én is a járdán/úton szanaszét heverő testekre. Hiszen jónéhányszor éltük át együtt a látványt. A két tesód is így emlékszik, csakhogy egyikünk sem írta még így le. A gondolatainkban, emlékképeinkben viszont így jelenik meg. A hely - ahol először felfedeztük a halálmezőt - már egy kedves emlék mindegyikünk szívében. Hiszen ott kezdődött a kis életetek. Ez a hely a "régi" életünk és lakóhelyünk. Minden hétköznap reggel fél 6-kor vonszoltalak Benneteket magam után sokszor a sötét-hideg-szeles- -esős-vizes utcán átverekedve magunkat a Halálmezőn, a gilisztaszőnyegen. Megkönnyebbülve csuktuk be magunk után az ovi ajtaját.
Megjegyzés küldése