A köszönömről, a bocsánatról...

A következő megvilágosodás ért valamelyik nap: ha én elvárom, hogy Énméltóságomat külön "légy szíves"-sel illessék, amikor kérnek valamit, akkor azt miért is várom el? Nem azért, mert szeretném, ha legalább annyira tisztelne a másik, hogy szépen-illedelmesen kér meg? És akkor persze meg is teszem, amire megkért, mert ugye én is tisztelem a másikat!
Vagy ha úgy élek, hogy mindenhol azt hangoztatom, hogy "Nem az idegesít, hogy bunkó volt, hanem hogy még bocsánatot se kért...", ergo nagyon szeretnék megbocsátani, csakhát ezen funkció viszont a "ne haragudj", és/vagy a "bocsánat" szavak megfelelő időben történő kimondása hozza működésbe. És akkor amint ezek "kimondódnak", ukmukfuk, meg is bocsátok rögtön. Vagy nem? Akkor miért várok bocsánatkérést? Vagy ne várjam el, és akkor "nem is kell" megbocsátanom, vagy oké, várjam el, de bocsássak is meg! Mert az azért nem szép szerintem, ha ráordítunk a másikra, hogy "Léccives, vagy valami, nem?!?", csak hogy eljátszhassuk a sértődöttet, meg "Jaj, ne haragudj, tényleg hülye voltam", amire mi heves bólogatásba kezdünk és az elkövetkező jónéhány napban matematkiai egyenletekkel is bizonygatjuk az összetört szívű bocsánatkérőnek, hogy "Valóban barátom, hülye vagy, és az is maradsz ezentúl a szememben, hiába esedezel a felejtsük-el-mosolyomért".

Na, szóval nem tudom, mennyire fogalmaztam érthetően, de szeretnék arra buzdítani ezáltal bárkit/mindenkit, hogy gondolkodjunk el magunkon egy kicsit. Ezt nem árt megtenni időről időre különböző szempontok szerint, most én is bátorkodom adni egy kicsi, de talán annál jelentékenyebb szempontot.

Tapasztaltam, hogy akár én hunyászkodom meg, vagy előttem kell valakinek meghunyászkodnia, jó és hasznos, ha tudom, hányadán állok magammal, márcsak azért is, hogy nehogy .....-et csináljak a számból. Meg egy csomó kellemetlen tehertől szabadulok meg. Mert mire is jó, ha fortyogó és fertőző mormogással járok a szívemben? Semmi jóra!