Egy varázs-erdőről...

Ma egy gyönyörűszép erdőben jártam. Nem is gondoltam volna még reggel, hogy a nap végére itt kötök ki. Nem terveztem, egyszercsak ott találtam magam. Soha nem voltam még itt ezelőtt. Friss, nedves és hideg volt a föld, a nevető-zöld növényeken áttetszően gyöngyöző csillogás ült, és a szél édes volt és hideg és meleg és örök-tavasz illatú. Ahogy végigfújt a nyakamon, aztán fáradt arcomon, mosolyogni kezdtem, mint valami eszelős. Izgatott lettem, mint amikor a kis fekete macska meglátja áldozatát, és tudja, hogy az már az övé, de még előtte áll a megszerzés nehézsége és öröme; hirtelen azt sem tudja hát, hogyan fogjon hozzá. Én sem tudtam, hogyan rakjam kicsiny zsebembe ezt a határtalan szépséget. Kezdetnek - gondoltam -, megteszi, ha körbenézek. Valami nagyon szokatlan volt, új és csiklandozó érzések rohangáltak a hátamon. Csak pár elvarázsolt perc után vettem észre, hogy mennyire elmondhatatlanul meseszépen ragyog minden. Mintha a fény soha nem halványulna. És nem bántotta a szemem. Nem akartam napszemüveget feltenni, nem akartam leárnyékolni sem a szemeimet. Inkább azt kívántam, bárcsak egy hatalmas pár szem lenne az egész testem!
Irreális vágyamat a hátam mögé dobva, közelebb mentem az illatos és üde virágokhoz. Ekkor tárult fel előttem a titok: nem a Nap játszik a zöldekkel és fehérekkel és sárgákkal és kékekkel, hanem a virágok ragyognak ezer Nap és millió csillag fényével. Alig hittem a szememnek! Le akartam szakítani az összeset, és örökké ölelni őket, hogy a drága illat elfedje a fájó élet szagát.
Nekiláttam hát az első szálnak...
Ügyetlenségemben gyökerestül húztam ki a sárga közepű, fehér bársonyszirmú virágot. Megcsapta az orromat a föld életet adó illata. Hirtelen megértettem: ez a jó föld táplálja a növényeket, és azt is megértettem, hogy ez a föld minden kertész álma. És ki van táblázva az út ide, nincs is messze meg nem is olyan nehéz az út, csak itt-ott benőtte az útjelzőket az érdektelenség szúrós, ágas-bogas bozótja. Ezt a földet nem kell locsolni, nem kell kémiai szerekkel növelni a termőképességét, ez a föld kimeríthetetlen! Nincs vízóra, nincs kilowatt-óra, semmi sincs, ami számolná, hogy mennyi energiát emészt fel ez a tiszta ragyogás és egészség, senki sem számolja, hány szál fű és virág, mennyi fa és bokor van ott. Ezek a néma csodák egyszerűen itt vannak. És többnyire ezzel töltik idejüket:
hogy ők vannak.
Nem beszélnek, nem mászkálnak. Hallgatnak, sírnak és nevetnek velem. Nem számolnak. Legfőképpen csak vannak... És ragyognak! És ezt sem mérik sem mosolyban, sem kacajban, sem nevetésben, sem örömkönnyben, sem boldogság-sziromban. Nem számolják az éhes tekinteteket, nem számolják az érintéseket sem. Csak ragyognak. Akárkire. Mindenkire. Rám, például. Nem is akarok innen elmenni soha többé. Nem is fogok. Lehet akármekkora sötétség az erdőn kívül. Én is virág akarok lenni, erdőben lakó, friss, jóillatú, gyönyörű sugár-virág. Nem akarom számolni, kinek hány mosolyt adok, és hány érintésre emeltem ma már a kezem. Nem akarom számolni, mit adok, nem akarok nyilvántartást vezetni, kinek adok. És nem is fogok.