Az esőről

Tegnap este bőrig áztam. Direkt.

Egyedül voltam a csipet-csapattal, és míg én a vacsorát készítettem, ők az ablakból nézték, hogy jön egyre közelebb a vihar. Mindezt a jelenséget hihetetlenül magas frekvencián szóló hangjelenségek kísérték, amit gyermeki izgatottságnak hívunk. Dörgött is, de azt alig hallottam...

Mikor mindent bevágtam a sütőbe, amit kellett, én is közéjük tolakodtam, és az elképzelt szárnyaim alól együtt néztük, ahogy a tejfehér habos lepedő maga alá temeti a messzi hegyeket, a belvárost, a szomszéd házat, majd minket is. Ekkor már javában zuhogott. A hatalmas cseppek kopogtak az ablakon, és úgy éreztem, engem hívnak, nekem kopognak. Illedelmes leány lévén nem hagytam válasz nélkül, kimentem. Mezítláb, hosszú szoknyában, köténnyel a derekamon. Attól féltek a kicsik, hogy belém csap egy villám. Én nem is gondoltam erre. Tudom, jó kezekben vagyok, még a legnagyobb viharban is.

Tehát kint álltam a teraszon, próbáltam megtalálni azt a helyet, ahonnan jól látni a viharfelhőket, és ugyanakkor jól el is lehet ázni. Lementem a tocsogós lépcsőn a kertbe, ahol az új, kerek kis kavicsok életre keltek. Szebbnél szebb színeket és formákat mutattak. Különlegesnek gondoltam azokat a perceket, mert általában nagyon hasonló színű és formájú kövecskéknek tűnnek. De most mindegyik más volt! A térdemre ereszkedtem, és a szoknyámba kezdtem gyűjteni őket. A legtöbb barna, szürke és naracs-színű volt. Ragyogtak, pedig a felhők eltakarták a Napot. Úgy éreztem, nekem ragyognak, hiszen csak én láttam őket! Ma ismét szárazak, senki nem is sejti, mit rejtenek azok a kis kövek, amiken mászkálunk, rájuk sem nézünk napközben.

Mikor fel akartam állni, nem igazán sikerült, mert az ölem tele volt fantasztikusan különböző kavicsokkal; hirtelen mindet szabadjára engedtem. Úgysem tudnám őket olyan helyen tartani, ahol ilyen szépek lehetnek újra és újra. Meg aztán ott szépek, ahol most is vannak, elvegyülve a többi között. Azért négy kicsit mégis megtartottam, nyakláncot fogok belőlük készíteni a négy lánynak a családban. Varázsmedálok lesznek belőlük. Az egyik csíkos, a másik szürke és fekete, a harmadik narancs és szürke, a negyedik hófehér. Amikor esős. Ezek a kis fehér kövek szinte világítanak a többi között, nem lehet nem észrevenni őket, sőt, annak is nehéz ellenállni, hogy felvegyük őket! De hát miért is kéne ellenállni...?

Mikor a vihar már teljesen bekebelezett minket is, és nem lehetett látni a szomszéd házat sem, felálltam, kitártam a karjaimat, és hagytam, hogy az eső minden egyes porcikámon végigszaladjon. A dörgés, amit bentől alig hallottam, most a dobhártyáimat szaggatta, és a villámok félelmetesen ragyogóak voltak Úgy éreztem, a szívem akkorára nő, és annyira mosolygok, hogy ezután így fogok maradni örökké. És akkor mindig mosolyogni fogok, és mindig szeretni fogok, és semmi sem lesz baj ezután, mert esett az eső azon az estén.

Mindig is tudtam, az eső jó. Jó az arcnak, jó a bőrnek talán... De legjobb a szívnek. Mert lemossa. Ahogyan a kis kövek nem beszélnek, csak tűrik a mindennapos tiprást, ahogy az egyszínű-sokszínű zöldek sem beszélnek, csak növekednek, de mégis életre kelnek, beszélnek, nevetnek, önmaguk lesznek, ha esik az eső, úgy tudok én is önmagam lenni. Nem bántam, hogy a szomszéd kinézett az ablakon, ki lehet az a bolond ottkint ilyen időben, és a gyerekek is félnótásnak hívtak, csodálozással teli szemekkel. Nem baj. Én is egy kő vagyok. Vagy egy tégla. Vagy egy cserépedény. Vagy akármi, de alkotás. És én is tűrök és szenvedek, de szeretek is, és ott vagyok, ahol lennem kell, betöltöm a nekem szánt szerepet. De ha esik az eső, nem maradok csendben, nem húzódom vissza. Életre kelek, belebújok a színeimbe, és nevetek, gyerek vagyok. Minden ilyen alkalom ünnep nekem. Nem fekete-fehér ünneplőben, hanem végtelen sok színben.

Erről az estéről senki nem tud. Senki nem látta a szívemet dagadni a vihar szépségétől és hatalmától. Csak a kövek, és Te, Uram.

Ahogy ma reggel kinéztem az ablakon, a kövek újra szürkének és porosnak látszottak, még a fehérek is. Rám azonban cinkosan mosolyogtak, megőrizve a kettőnk titkát az örökkévalóságon át.