Andrew-ról

Ma este néztünk egy kisfilmet két kamaszról, akik leukémiásak lettek.

Állítólag ez csecsemőkorban könnyebben kezelhető, és nem "annyira" komoly. A lány, 16 éves, kis színészpalánta, kapott donort, és 26 nap múlva (szinte rekordidő alatt) elhagyhatta a kórházat.

A másik kamasz, aki a filmben szerepelt, Andrew. Jéghokizik, mindig csinál valamit, vicces, sok barátja van, igazi kamasz fiú. A kórházi ágyában beszélgettek vele, és talán zavarában, de nagyon édes volt, össze-vissza hülyéskedett, mint akinek semmi baja igazából. Apukája, anyukája is tök jó fejek, ott voltak vele végig. Ő az egyetlen gyerekük.

Andrew, amikor a szülei nem voltak a szobában az interjú alatt, elmondta, hogy igazából nagyon meg van ijedve, és nagyon mérges. A szüleinek viszont nem akarja elárulni, mert tudja, csak mégjobban aggódnának, azt meg nem akarja.
Azt is mondta, hogy sok ideje van a kórházban gondolkodni, mérlegelni, mert azért 24 órán keresztül pléjsztésönözni nem olyan jó móka... És mondta, hogy nem akar meghalni. 16 éves, éppen elkezdett élni, annyi minden van még, amit nem csinált.

...aztán fekete képernyőre kiírva: Andrew 6 nappal később meghalt. 12 nap telt el a diagnózis felállítása és a halála napja között.

Pedig nem ezt akarta. Pedig sportolt. Pedig fiatal volt.

Amikor arra gondolok, hogy igazából nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisegér a szoba sarkába szorítva, aki csak reszket a gonosz macska láttán, és tudja, hogy itt a vég. Nem is magam miatt aggódom, hanem elsősorban a családomért. Nem tudjuk, mi lesz holnap. Vagy ma este. Vagy 10 perc múlva. És akkor nagyon sürgősen úgy érzem, hogy valakinek az ölelésébe akarok bújni. De olyan valakiébe, aki meg tud nyugtatni, és a többieket is beleragadhatnám ebbe az ölelésbe. Anya lenne az első gondolatom. De őt is féltem, és nem tudja megígérni, hogy nem lesz semmi baj. Sajnos még neki sincs uralma ezek felett, habár megteszi a legtöbbet, amit lehet.

Ilyenkor hirtelen sürgős kényszerem támad Istennel lenni. Nagyon szeretem a viharokat, és nagy ritkán lehet találni egy olyan szűk kis kapualjat, ahol nem fúj a szél, nem ver be az eső, és meleg a levegő. És az nagyon megnyugtató. Ezt érzem Istennél. Nem tudom, jó szavakat használok-e, mindegyik olyan elnyűttnek tűnik és hétköznapinak...

Volt, hogy pánikrohamszerűség jött rám az éjszaka közepén, hogy nem tudom megvédeni azokat, akikért az életemet adnám, a legkisebb félelem nélkül! És akkor a térdemre zuhantam, és kértem Jézust, hogy védje meg őket helyettem. Én nem tudom.

Nem tudom befolyásolni az eseményeket. És nem látom a jövőt. És félek ettől. Közben meg boldog vagyok, hogy "dicsekedhetek" azzal, hogy én ismerem a Biztonságot.

És hirtelen kikapcsolom az idióta tévét, és elvonulok, és előveszem a szívemet és leporolom. Mérlegelek. Nem, ma már nem hallgatok rádiót...