Egy varázs-erdőről...

Ma egy gyönyörűszép erdőben jártam. Nem is gondoltam volna még reggel, hogy a nap végére itt kötök ki. Nem terveztem, egyszercsak ott találtam magam. Soha nem voltam még itt ezelőtt. Friss, nedves és hideg volt a föld, a nevető-zöld növényeken áttetszően gyöngyöző csillogás ült, és a szél édes volt és hideg és meleg és örök-tavasz illatú. Ahogy végigfújt a nyakamon, aztán fáradt arcomon, mosolyogni kezdtem, mint valami eszelős. Izgatott lettem, mint amikor a kis fekete macska meglátja áldozatát, és tudja, hogy az már az övé, de még előtte áll a megszerzés nehézsége és öröme; hirtelen azt sem tudja hát, hogyan fogjon hozzá. Én sem tudtam, hogyan rakjam kicsiny zsebembe ezt a határtalan szépséget. Kezdetnek - gondoltam -, megteszi, ha körbenézek. Valami nagyon szokatlan volt, új és csiklandozó érzések rohangáltak a hátamon. Csak pár elvarázsolt perc után vettem észre, hogy mennyire elmondhatatlanul meseszépen ragyog minden. Mintha a fény soha nem halványulna. És nem bántotta a szemem. Nem akartam napszemüveget feltenni, nem akartam leárnyékolni sem a szemeimet. Inkább azt kívántam, bárcsak egy hatalmas pár szem lenne az egész testem!
Irreális vágyamat a hátam mögé dobva, közelebb mentem az illatos és üde virágokhoz. Ekkor tárult fel előttem a titok: nem a Nap játszik a zöldekkel és fehérekkel és sárgákkal és kékekkel, hanem a virágok ragyognak ezer Nap és millió csillag fényével. Alig hittem a szememnek! Le akartam szakítani az összeset, és örökké ölelni őket, hogy a drága illat elfedje a fájó élet szagát.
Nekiláttam hát az első szálnak...
Ügyetlenségemben gyökerestül húztam ki a sárga közepű, fehér bársonyszirmú virágot. Megcsapta az orromat a föld életet adó illata. Hirtelen megértettem: ez a jó föld táplálja a növényeket, és azt is megértettem, hogy ez a föld minden kertész álma. És ki van táblázva az út ide, nincs is messze meg nem is olyan nehéz az út, csak itt-ott benőtte az útjelzőket az érdektelenség szúrós, ágas-bogas bozótja. Ezt a földet nem kell locsolni, nem kell kémiai szerekkel növelni a termőképességét, ez a föld kimeríthetetlen! Nincs vízóra, nincs kilowatt-óra, semmi sincs, ami számolná, hogy mennyi energiát emészt fel ez a tiszta ragyogás és egészség, senki sem számolja, hány szál fű és virág, mennyi fa és bokor van ott. Ezek a néma csodák egyszerűen itt vannak. És többnyire ezzel töltik idejüket:
hogy ők vannak.
Nem beszélnek, nem mászkálnak. Hallgatnak, sírnak és nevetnek velem. Nem számolnak. Legfőképpen csak vannak... És ragyognak! És ezt sem mérik sem mosolyban, sem kacajban, sem nevetésben, sem örömkönnyben, sem boldogság-sziromban. Nem számolják az éhes tekinteteket, nem számolják az érintéseket sem. Csak ragyognak. Akárkire. Mindenkire. Rám, például. Nem is akarok innen elmenni soha többé. Nem is fogok. Lehet akármekkora sötétség az erdőn kívül. Én is virág akarok lenni, erdőben lakó, friss, jóillatú, gyönyörű sugár-virág. Nem akarom számolni, kinek hány mosolyt adok, és hány érintésre emeltem ma már a kezem. Nem akarom számolni, mit adok, nem akarok nyilvántartást vezetni, kinek adok. És nem is fogok.

A lakcím nélküliről...

Ő egy hajléktalan férfi. A nagygyakorlati helyemen találkoztam vele ingyenes ruhaosztáson. És nem volt ott 10 percnél többet, de teljesen megrázott.

Egy férfi, akinek a fájdalom-gyűrte, alkohol-áztatta arcában kék szemei úgy ülnek, mint valami kis mécsesek, értelmet és emberséget sugároznak a szégyen remegő fénye mögött. Egy férfi, akit kirúgtak a vezető állásából sok-sok évvel ezelőtt. Nem koszos a ruhája, nem büdös, pedig egy rozzant garázsban él. Nem viszi el a meleg bőrkabátot, mert ahhoz még meleg van. Nem gyűjtöget, minek. Lehet, hogy holnap az ország tulsó felében kap munkát. Mert 55 éves, és mindenhol megmondták, hogy nem veszik fel, öreg már. Egyszer hibázott talán, gyenge volt, és elszalasztotta az utolsó esélyét. Kemény az élet. Az utolsó után már nincs több. Valószínűleg hajléktalanként fog meghalni. Pedig dolgozik, amikor csak lehet, alkalmi munkát vállal, éhbérért és egész napi kemény munkáért, mert ugye egy csövesnek csak piára kell a pénz, tehát fizessük ki neki azt, ami jár... Hiszen a "rendes" ember munkáját sem becsülik meg mostanság... Egyetemi végzettsége van, műszaki szaki, és beszél(t) oroszul, és van személyi igazolványa. És úgy mondta el ezt a pár dolgot magáról, hogy el kellett fordulnom. Most, hogy sötét van, én itt ülök a kényelmes székben a lámpafénynél, halkan szól a zene, és a számítógépen írok. Kit érdekel ez? Ő hol van most? Biztosan fázik, olyan hidegek az esték már. Talán visszajön azért a bőrkabátért. És vacsorázott? Vagy inkább olcsó pálinkát vett, hogy valami melegen tartsa? Minden este fáj a legjobban. Ezt a fogorvosom mondta. És milyen igaza van! Nem csak a gyulladt fog, hanem az is, ha megsértettem valakit, ha nem beszéltem vele, ha nem öleltem meg, ha kiabáltam vele. És ő? Volt családja? Volt meleg ágya? Emlékszik még rá? Vagy milyn kávét inni munka előtt? Milyen a párizsi miatt finnyáskodni? Néz tükörbe? Mit lát? Vajon újra és újra azt hallja, amit nekem mondott: "...dehát én csak egy ...csöves vagyok"? Ki mondja meg neki, hogy nem csak egy csöves? Elhinné? Magasabb iskolai végzettsége van, mint nekem. És menő egyetemen végzett. És nehéz tárgyat tanult. És most? Nem bírok reggelenként felmenni úgy a várba, hogy ne lássak a padon hajléktalant, vagy ne kérne valaki pénzt, vagy ne jutna eszembe ez a férfi. Tudom, nekik is megvan a maguk hibája, és valószínűleg sokan tehetnek arról, hogy ilyen sorsra jutottak. De nem segítjük fel az utcán azt, aki elesik? Nekem nagyon sok ez. Nem vagyok elég arős ahhoz, hogy tegyek ezért egyedül. Annyi fájdalom van csak abban az egy férfiban. Nem láttam még ilyen nagy szégyent és reménytelenséget férfi arcán, mint az övén.



"...én csak egy... csöves vagyok."

A segítésről...

Nemrég a segítésről, mint életcélról gondolkodtam. Mert ugye ilyen létezik. Régebben talán még "divatosabb" volt az effajta lelkület, csak akkoriban mondjuk szentté avatták az illetőt, ma pedig csak egy különcnek tartják. Változik a világ.
Megkezdtem nagygyakorlatomat, és egyébként is, kezdek megint azokban a körökben mozogni, mint régen. És rengeteg a lehetőség a segítésre. Mindenkinek szüksége van valamire. A legtöbbször bárki tud segíteni, nem kell egyetemi végzettség hozzá.
Azt hiszem, én alapjáraton segítő típus vagyok. (Ezt minden személyiség-teszt meg ilyesmi kidobta eredményként, érdekes...). Nem szeretek, nem is tudok reflektorfényben lenni, mert félek meg kiszárad a szám, meg kalimpál a szívem. Viszont amikor tudom, hogy segítek valamivel, akármennyire is legyek nyúl, képes vagyok idegenekkel telefonálni, pedig utálok, és kiállok az igazságosság mellett, még akkor is, ha ezzel egyedül vagyok éppen.
Szoktam mondogatni, hogy én segíteni akarok, ha "felnövök". Baromi nagy közhely, igaz? Akkor is! Nem tudom pontosan még mindig, hogy kinek és hogyan. Mindenkinek talán, és ahogy csak tudok. A minap megakadt a szemem egy rövid soron, nem is emlékszem, hol olvastam, valami ilyesmi volt: Az igazi segítésben az ember feláldozza életét másokért. Van ebben valami sírnivaló. Talán sokan nem hisznek ma már a hivatás erejében. Amikor van az ember életében egy olyan hang, ami bármilyen formában megjelenhet és bármikor, de mindig ismerős és jóleső erővel húz a biztos jó felé. Lehetne hivatásom a természet megmentése, vagy puha és meleg zoknik kötése, vagy a naptákészítés. Nekem meg ez jutott, hogy segítsek. De ne csak úgy ímmel-ámmal, hanem a szívemmel.

Tudom, hogy nem vagyok szent, és nem is fognak azzá avatni, nem is erre pályázom. De amikor meghallgatom az idős nénit, aki 51 éve özvegy, és nincs sok barátja, és mosolyogva megy haza, örülök. Mert nem kell sok, nem kerül erőfeszítésbe, csak meg kell hallgatni a másikat. A fülem csak a csatorna, amin keresztül a szó eljut a szívig. Mert a szívünkkel is tudunk hallgatni. Inkább csak ezzel kéne, nem a fülünkkel.

Ha a hivatásomnak akarok engedelmeskedni, feláldozom az életem, hogy elmondhassam, boldog vagyok, azt teszem, ami a feladatom. Milyen lemondásokkal jár ez? Lesz majd erőm hozzá? És ha elfáradok? És ha hibázok? Ki fog nekem segíteni? Mikor kell lépnem? Mit kell csinálnom? Hogyan legyek hasznos? Hogyan szeressek a tetteimmel? Meddig menjek el? Mikor lesz vége ennek az útnak? És mikor kezdődik? Csak Isten tudja. Több nem kell.

Balácapuszta

Ma (hajnali 10 óra körül) Anya, Petra és én elmentünk Balácára. Egy családi napot szerveztek, érdekes programokkal. Hogy mennyire kevesen voltak, azt hadd ne említsem. A Tesco előtt persze hatalmas forgalom...

A lényeg, hogy ott egy régi római villagazdaság maradványai vannak kiállítva, a leletek a környékről valók (Balatonfűzfő, Papkeszi, Balatonfőkajár, Lovas, Szentkirályszabadja, Királyszentistván, stb.). Nem vagyok töri-zseni, sőt, szinte semmit nem bírok e témában a fejemben tárolni. A történelemből nekem 1 héttel az adott nap előttig vannak emlékeim, az előtte lévő időt meg szépen, lassan, de annál biztosabban elborítja a feledés köde.
De képzeljétek, ma ugyanott megérintettem egy Juno isten számára készített oltárt, ahol a rómaiak az áldozatot tették, még ha nem is tudom, mi az... És megérintettem egy szépen faragott kőtáblát, ami egy sírboltból maradt ránk. Fantasztikus! Én, a saját ujjaimmal, ott simítottam végig, ahol a kőfaragó is végigsimította munkáját, hogy leporolja. És megérintettem azokat a falakat, amiket zseniálisan festett meg valaki, szépre, érdekesre és színesre. És akkor talán az járt a fejében, hogy rendesen befejezze a munkáját, hogy a magbízója ne csalódjon benne, és hogy a bérből a családját ellássa. Nem is tudott rólam, nem is gondolta, hogy az ő munkáját valaki könnyes szemmel fogja csodálni. Hogy valaki szinte beleremeg, amikor azok között a falak között mászkál, amik tökéletesen, leleményesen és gyönyörűen lettek megépítve. Hogy Értetlenül fog állni a kovács ollói és kései előtt. Az a római nő, akinek a csontvázát láttam, nem ismert. Én sem láttam őt. De tetszenek a csuklóin tisztán megmaradt karperecek, és a kehely, amit a sírjába tettek mellé. Pedig senki nem gondolta ekkor, hogy ezt valaki meg fogja nézni. Mert akkor meghalt, és az a nő nem volt többé. Erre nekem életre kelt. Csak egy pillanatra, de ez a pillanat elvarázsolt.

Menjetek Balácára!

A köszönömről, a bocsánatról... (rövidített változat)

Tudom, néha bonyolultan fogalmazok. Most akkor megpróbálom egyszerűbben:

Ha én elvárom, hogy bocsánatot kérjenek tőlem, amikor ez szükséges, akkor legyek is készen megbocsátani, ne rágjam tovább ugyanazt a csontot. Nem olyan rossz bocsánatot kérni. Igen, meg kell hozzá hunyászkodni, de ez így működik. És megbocsátani sem olyan haszontalan dolog...

Ha pedig valaki megkér valamire, én szeretem, ha legalább annyit, hogy "lécci", odabiggyeszt. Ez így illik. Meg jobban is esik, ha emberszámba vesznek. Akkor viszont "ugorjak", ne könyörögtessek magamnak. Nem vagyok én ahhoz senki sem! És hát megköszönni bármit is... Alapvetőnek kéne lennie.

Ennyi a történet! Valamin kiakadtam, mostanra már lenyugodtam. Ne felejtsünk el illedelmesnek lenni. Tudom, nem mindig sikerül, nekem sem, de próbáljuk meg! Szerintem...

A köszönömről, a bocsánatról...

A következő megvilágosodás ért valamelyik nap: ha én elvárom, hogy Énméltóságomat külön "légy szíves"-sel illessék, amikor kérnek valamit, akkor azt miért is várom el? Nem azért, mert szeretném, ha legalább annyira tisztelne a másik, hogy szépen-illedelmesen kér meg? És akkor persze meg is teszem, amire megkért, mert ugye én is tisztelem a másikat!
Vagy ha úgy élek, hogy mindenhol azt hangoztatom, hogy "Nem az idegesít, hogy bunkó volt, hanem hogy még bocsánatot se kért...", ergo nagyon szeretnék megbocsátani, csakhát ezen funkció viszont a "ne haragudj", és/vagy a "bocsánat" szavak megfelelő időben történő kimondása hozza működésbe. És akkor amint ezek "kimondódnak", ukmukfuk, meg is bocsátok rögtön. Vagy nem? Akkor miért várok bocsánatkérést? Vagy ne várjam el, és akkor "nem is kell" megbocsátanom, vagy oké, várjam el, de bocsássak is meg! Mert az azért nem szép szerintem, ha ráordítunk a másikra, hogy "Léccives, vagy valami, nem?!?", csak hogy eljátszhassuk a sértődöttet, meg "Jaj, ne haragudj, tényleg hülye voltam", amire mi heves bólogatásba kezdünk és az elkövetkező jónéhány napban matematkiai egyenletekkel is bizonygatjuk az összetört szívű bocsánatkérőnek, hogy "Valóban barátom, hülye vagy, és az is maradsz ezentúl a szememben, hiába esedezel a felejtsük-el-mosolyomért".

Na, szóval nem tudom, mennyire fogalmaztam érthetően, de szeretnék arra buzdítani ezáltal bárkit/mindenkit, hogy gondolkodjunk el magunkon egy kicsit. Ezt nem árt megtenni időről időre különböző szempontok szerint, most én is bátorkodom adni egy kicsi, de talán annál jelentékenyebb szempontot.

Tapasztaltam, hogy akár én hunyászkodom meg, vagy előttem kell valakinek meghunyászkodnia, jó és hasznos, ha tudom, hányadán állok magammal, márcsak azért is, hogy nehogy .....-et csináljak a számból. Meg egy csomó kellemetlen tehertől szabadulok meg. Mert mire is jó, ha fortyogó és fertőző mormogással járok a szívemben? Semmi jóra!