Kicsit szomorkás...

...a hangulatom máma, mondhatnám. És még tudnám is úgy mondani, hogy hihető legyen.
Valami melankólikus édes-szomorú (nem édes-savanyú) hangulat pöffeszkedik rajtam.
Szerdán jönnek Anyáék, amit elmondhatatlanul várok! Végre megölelhetem a két "kis" medvécskét, meg Mamit! :) És nagyon örülök, hogy végre tudnak itt pihenni majd! Ez nagyon izgalmas, arra pedig nem vagyok hajlnadó többet gondolni, hogy hazamegyek majd, és minden furcsa lesz, estébé, estébé...
Viszont most, hogy az au apir melóból a kisebb rész az enyém, (merthogy Patrícia egészen gyorsan és jól megtalálja a helyét), van időm gondolkodni, meg érezni. És Johnnie-val egyre több "összebújós" időt töltök, meg általában a hiszti mellett vannak a gyerekeknek olyan pillanatai is, amik most különösen értékesnek tűnnek, és ezeket sűrűn zárom be a szívembe, hogy ne felejtsem el.
Örülök ennek a folyamatnak, azt jelenti, emésztem a dolgokat. Az meg, hogy kicsit fáj, csupán mellékhatás... Gondolom...
Viszont otthon lesz rengeteg dolog, ami új lesz és ami majd lefoglal... Szeretni a családom minden egyes tagját, részt venni a gyülekezetem életében, nagygyakorlaton ügyeskedni, lediplomázni...

Azt hiszem, a személyiségemben van egy rendes adag melankólia. Amikor rámjön ez az érzés, szeretek neki teret adni. Olyan, mintha egy színes nagyítón keresztül nézném a világot. Valahogy közelebbről és tisztábban látok mindent, viszont egy kicsit más színben...
Most is esik az eső. Nem hiszem el, hogy pont véletlenül van most ilyen hihetetlenül őszies nyár itt Angliában! Valahogy az, hogy "ősz" van, eső, szél, segít átmenni ezen az egész hazameneteles-mindent itthagyós dolgon. Illik a hangulatomhoz.
Most is itt ülök a gépem előtt, mélázok, "ventillálok", hallgatom az esőt, ahogy kopog itt a párkányon, a kertben az út másik oldalán, és az egész városban. Lecsendesíti az életet. Ahogy a gyerekekkel jöttünk ma haza a suliból, az utolsó nap lévén málhás szamarakká léptettek elő Patríciát meg engem. Amint így bandukoltunk hazafelé, egymástól függetlenül kérdezték meg, hogy mi történik, miért van ilyen csend... Éppen elkezdett csöpögni az eső, de nem eredt rá, míg haza nem értünk. Nem volt hideg, sőt, kellemes volt. Az emberek talán gyorsan behzódtak, nehogy vizesek legyenek, nem voltak autók az utcán, a kamaszok sem lófráltak a játszótéren...

Most olyan jó érezni a friss fuvallatot a bőrömön, az eső lehűtötte a ma kivételesen meleg levegőt és most ez áramlik be a kitárt ablakon a szobámba. Igazából máskor azt mondanám, hogy fázok, de nem, ez most friss levegő. Az eső pedig zenél nekem, kicsi dobjain játszik, hogy felvidámítson, hogy közölje, itt van velem, megért, és nem fél ideadni mindenét, amije van. A hidegét, a hangját, a formáját, a csillogását. Tényleg mindent beborít, és a szemeim elé hozza, ami fontos, a mocsok pedig az utak szélén hömpölyög el mellettem. Nem is tudom, mi lenne, ha itt is forró nyár lenne...

Hiányozni fog ez a fa az ablakom előtt. Tűri, hogy az esőcseppek játszanak a levelein, hogy felcicomázzák, hogy a kopogásukkal megzavarják, pedig már öreg. De szerintem nem bánja. Ő is élvezi, ezért beszáll a játékba, és egyik leveléről a másikra csöppenti a cseppeket, hogy megörvendeztessék a fáradt füleket.
Ahogy ezeket írom, néha sűrűbben esik, sűrűbb kopogást hallok. És hirtelen nagyon izgatott leszek, és olyan kicsi akarok lenni, hogy elférjek egy falevél alatt, és egészen közelről lássam ezt a csodát!
Már nagyon késő van, de MOST esik az eső, nem holnap. Vagyis azt nem tudom... Ezért mindjárt magam köré tekerem a takaróm, és kihajolok az ablakon, ahogy már olyan sokszor csináltam. A takaró alól kilógó hajam majd megint felfogja az esőt, és megint kicsit esőillatú leszek, és megint úgy fogom érezni, hogy soha nem moccanok meg, nehogy elszalasszak egy pillanatot ebből a káprázatos koncertből!