Apróság, de régóta le akartam írni ide. Mert igaz. Ennek a mondásnak az alapja: a pálmán minden, ami fontos, legfelül van. A levél, a gyümölcs. Ahhoz, hogy az egyre nagyobbra növő leveleket a törzs meg tudja tartani, kell az erő. Minél nagyobbak és nehezebbek a levelek, annál erősebb a törzs. Minél erősebb a törzs, annál erősebb és nagyobb a korona. Egyszerű.
Szóval abszolút így van az életben, ezt megtapasztalja akkor az ember, amikor ki kell, hogy próbálja a szárnyait. Nyilván, akkor ér a legtöbbet a testedzés, ha már fáj. Akkor tudjuk meg, hogy mennyire is vagyunk erősek vagy bátrak vagy ügyesek, amikor mégiscsak nekiveselkedünk. Amikor ugyan nem tudjuk, nem akarjuk, hogyan is kell ezt csinálni, de feltűrjük a ruhánk ujját, aztán a végén még jobb eredmény kerekedik ki, mint vártuk. Kell egy kicsit néha erőlködni ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk. Ha várni kell, pedig azt gondoljuk, hogy már nincs több türelmünk, aztán meg mégiscsak találunk valahol pont annyit, amennyi kell, máris nőttünk. Egykicsit jobban tudunk már várni. Valahogy arra jövök rá, hogy kellenek a folytonos nyúzások és nehézségek az életben. Kezd ráállni az agyam arra, hogy minden nehézséget egyben lehetőségként fogjak fel. Lehetőség arra, hogy szívességet tegyek magamnak meg a körülöttem lévőknek is, hogy erősebb legyek a saját érdekemben is, és növekedjek tapasztalatban, bölcsességben, meg minden ilyesmiben. Ettől függetlenül persze nem mondom, hogy repesve várok minden nehéz helyzetet, és tűkön ülök, hogy vajon az élet mikor dob újabb és újabb kihívásokat elébem, vagy hogy unatkozom, amikor szimplán csak "jó" az élet, de tanulom azt, hogyan lehet "örülni" az ilyen helyzetekben. Ez a mindennapokra érvényes, amikor ugyan nehéz meg nyüglődős, de azért túlélhető. Azokról (szerencsére?) még nem tudok, amiket nem lehet túlélni. Ha egyáltalán vannak ilyenek. Majd ha odakerülök, megmondom. Most egyelőre csak mondom, hogy mindig megéri egy kicsit tovább erőlködni, mint amennyi erőnk van.
Szóval abszolút így van az életben, ezt megtapasztalja akkor az ember, amikor ki kell, hogy próbálja a szárnyait. Nyilván, akkor ér a legtöbbet a testedzés, ha már fáj. Akkor tudjuk meg, hogy mennyire is vagyunk erősek vagy bátrak vagy ügyesek, amikor mégiscsak nekiveselkedünk. Amikor ugyan nem tudjuk, nem akarjuk, hogyan is kell ezt csinálni, de feltűrjük a ruhánk ujját, aztán a végén még jobb eredmény kerekedik ki, mint vártuk. Kell egy kicsit néha erőlködni ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk. Ha várni kell, pedig azt gondoljuk, hogy már nincs több türelmünk, aztán meg mégiscsak találunk valahol pont annyit, amennyi kell, máris nőttünk. Egykicsit jobban tudunk már várni. Valahogy arra jövök rá, hogy kellenek a folytonos nyúzások és nehézségek az életben. Kezd ráállni az agyam arra, hogy minden nehézséget egyben lehetőségként fogjak fel. Lehetőség arra, hogy szívességet tegyek magamnak meg a körülöttem lévőknek is, hogy erősebb legyek a saját érdekemben is, és növekedjek tapasztalatban, bölcsességben, meg minden ilyesmiben. Ettől függetlenül persze nem mondom, hogy repesve várok minden nehéz helyzetet, és tűkön ülök, hogy vajon az élet mikor dob újabb és újabb kihívásokat elébem, vagy hogy unatkozom, amikor szimplán csak "jó" az élet, de tanulom azt, hogyan lehet "örülni" az ilyen helyzetekben. Ez a mindennapokra érvényes, amikor ugyan nehéz meg nyüglődős, de azért túlélhető. Azokról (szerencsére?) még nem tudok, amiket nem lehet túlélni. Ha egyáltalán vannak ilyenek. Majd ha odakerülök, megmondom. Most egyelőre csak mondom, hogy mindig megéri egy kicsit tovább erőlködni, mint amennyi erőnk van.
1 megjegyzés:
na, hát újra itt vagy végre?:)
hát csak növekedjél!:))
Megjegyzés küldése