Holnap!

Csak gyorsan jelzem, hogy tudom, nem írok mostanában sokat. Észrevettem! :) De el sem hinnétek, milyen nyüzsgés van itt, az agyam bizsereg, nincs semmi időm gépezni meg írni! Patrícia nélkül ki is purcannék itt a finisben!

Holnap viszont jönnek anyáék! :) Annyira izgatott vagyok! Remélem, most nem állítják le a londoni vonatokat az árvizek miatt... Nem lenne rossz, ha ide is érnénk!

Aztán meg jön néhány nap "fun", azaz mulatás, mindenféle jót fogunk csinálni, és akkor szembe kell nézni az elválással... Kate szerint ott van már fölötte az a bizonyos sötét felhő, amit a mesében mindig csak egy ember feje fölött úszik, de valahogy megpróbálja eltolni, nem akarja elfogadni, hogy itthagyom őket... Úgyhogy nem lesz könnyű... Hanem nehéz és szomorú! That's life! Nincs mese! Amit meg köll tenni, azt meg köll tenni!

Ja, és enyhén szórakozott vagyok! Talán az agybizsergés szövődménye! ...ma még a falat is beszakítottam! :) De eltakartam egy képpel! Kate tud róla, látta is, jót röhögtünk! :)

Kicsit szomorkás...

...a hangulatom máma, mondhatnám. És még tudnám is úgy mondani, hogy hihető legyen.
Valami melankólikus édes-szomorú (nem édes-savanyú) hangulat pöffeszkedik rajtam.
Szerdán jönnek Anyáék, amit elmondhatatlanul várok! Végre megölelhetem a két "kis" medvécskét, meg Mamit! :) És nagyon örülök, hogy végre tudnak itt pihenni majd! Ez nagyon izgalmas, arra pedig nem vagyok hajlnadó többet gondolni, hogy hazamegyek majd, és minden furcsa lesz, estébé, estébé...
Viszont most, hogy az au apir melóból a kisebb rész az enyém, (merthogy Patrícia egészen gyorsan és jól megtalálja a helyét), van időm gondolkodni, meg érezni. És Johnnie-val egyre több "összebújós" időt töltök, meg általában a hiszti mellett vannak a gyerekeknek olyan pillanatai is, amik most különösen értékesnek tűnnek, és ezeket sűrűn zárom be a szívembe, hogy ne felejtsem el.
Örülök ennek a folyamatnak, azt jelenti, emésztem a dolgokat. Az meg, hogy kicsit fáj, csupán mellékhatás... Gondolom...
Viszont otthon lesz rengeteg dolog, ami új lesz és ami majd lefoglal... Szeretni a családom minden egyes tagját, részt venni a gyülekezetem életében, nagygyakorlaton ügyeskedni, lediplomázni...

Azt hiszem, a személyiségemben van egy rendes adag melankólia. Amikor rámjön ez az érzés, szeretek neki teret adni. Olyan, mintha egy színes nagyítón keresztül nézném a világot. Valahogy közelebbről és tisztábban látok mindent, viszont egy kicsit más színben...
Most is esik az eső. Nem hiszem el, hogy pont véletlenül van most ilyen hihetetlenül őszies nyár itt Angliában! Valahogy az, hogy "ősz" van, eső, szél, segít átmenni ezen az egész hazameneteles-mindent itthagyós dolgon. Illik a hangulatomhoz.
Most is itt ülök a gépem előtt, mélázok, "ventillálok", hallgatom az esőt, ahogy kopog itt a párkányon, a kertben az út másik oldalán, és az egész városban. Lecsendesíti az életet. Ahogy a gyerekekkel jöttünk ma haza a suliból, az utolsó nap lévén málhás szamarakká léptettek elő Patríciát meg engem. Amint így bandukoltunk hazafelé, egymástól függetlenül kérdezték meg, hogy mi történik, miért van ilyen csend... Éppen elkezdett csöpögni az eső, de nem eredt rá, míg haza nem értünk. Nem volt hideg, sőt, kellemes volt. Az emberek talán gyorsan behzódtak, nehogy vizesek legyenek, nem voltak autók az utcán, a kamaszok sem lófráltak a játszótéren...

Most olyan jó érezni a friss fuvallatot a bőrömön, az eső lehűtötte a ma kivételesen meleg levegőt és most ez áramlik be a kitárt ablakon a szobámba. Igazából máskor azt mondanám, hogy fázok, de nem, ez most friss levegő. Az eső pedig zenél nekem, kicsi dobjain játszik, hogy felvidámítson, hogy közölje, itt van velem, megért, és nem fél ideadni mindenét, amije van. A hidegét, a hangját, a formáját, a csillogását. Tényleg mindent beborít, és a szemeim elé hozza, ami fontos, a mocsok pedig az utak szélén hömpölyög el mellettem. Nem is tudom, mi lenne, ha itt is forró nyár lenne...

Hiányozni fog ez a fa az ablakom előtt. Tűri, hogy az esőcseppek játszanak a levelein, hogy felcicomázzák, hogy a kopogásukkal megzavarják, pedig már öreg. De szerintem nem bánja. Ő is élvezi, ezért beszáll a játékba, és egyik leveléről a másikra csöppenti a cseppeket, hogy megörvendeztessék a fáradt füleket.
Ahogy ezeket írom, néha sűrűbben esik, sűrűbb kopogást hallok. És hirtelen nagyon izgatott leszek, és olyan kicsi akarok lenni, hogy elférjek egy falevél alatt, és egészen közelről lássam ezt a csodát!
Már nagyon késő van, de MOST esik az eső, nem holnap. Vagyis azt nem tudom... Ezért mindjárt magam köré tekerem a takaróm, és kihajolok az ablakon, ahogy már olyan sokszor csináltam. A takaró alól kilógó hajam majd megint felfogja az esőt, és megint kicsit esőillatú leszek, és megint úgy fogom érezni, hogy soha nem moccanok meg, nehogy elszalasszak egy pillanatot ebből a káprázatos koncertből!

A változásról, mint tényről...

Másról terveztem írni néhány perccel ezelőtt, mint amiről valóban írok.

Vasárnap megérkezik az új au pair lány, itt lesz két hétig, hogy mindent megmutassak neki és kényelmesen elhelyezkedjen az új szerepében. Azt most nem fejtegetem, hogy a felelősségtől frászt kapok-e, vagy hogy tudomásul akarom-e venni, hogy itt kell hagynom ezt a családot. Tudom, hogy itt kell. Nem is a fősuli befejezése miatt, hanem mert otthon a helyem ezután. És ez így van jól. A fejemben tudom. Az érzéseim meg remélhetőleg előbb-utóbb a fej követésére adják magukat és megszűnnek engem kínozni...

Ma egyik legkedvesebb barátom írt, hogy kapott munkát, hurrá, viszont az ország másik felébe kell költöznie. Amióta eljöttem, gyakorlatilag barátok költöznek el, vagy éppen össze, természetesen drasztikus változások kíséretében. Az a furcsa (előfordulhat, hogy ezt a szót több mint egyszer fogom még használni ebben a bejegyzésben), hogy ugyan tudom, mi törénik, de mégis kimaradok az átalakulásból. Így mire hazaérek, lesz jónéhány elköltözött és megházasodott legjobb barátom. Nem akarom annak érzését kelteni, hogy nem örülök a mások örömének. Dehogynem. A barátaim. Az örüléssel nincs gond. Viszont egy kicsit megrémít a gondolat, hogy én is változtam, a barátaim közül nagyon kevés lesz ott "találkozós" barátnak, a családom is változott... Tudom, egy év nem a világ vége. Egy rövid fejezet az életemben. De hát ugye mindig a saját problémát látjuk a nagyobbnak, azt tudjuk igazán átérezni. És ezen időintervallum rövidségétől függetlenül úgy érzem, elég intenzív időszak volt. És nem állt meg az élet máshol. Rengeteg jó és néhány rossz hírt kaptam. Mégis, valahogy furcsa (én szóltam!) érzések keringenek bennem... Nem tudom igazából, mi vár otthon. Csak elképzelni tudom. Ezzel viszont nem sokra megyek, tehát félbe is vághatnám egy jeges késsel ezt az egész gondolat-gubancot. DE... De nem teszem. Meg akarom találni a gondolat elejét és a végét, kifeszíteni, és végignézni rajta, miközben megvilágosodott arcomat elégedett mosoly futja körbe!
És itt is nehéz. Nem tudom elképzelni, milyen az, amikor nem látja az ember a barátait minden nap. Mert itt a barátaimmal élek együtt. Jaj, nagyon nehéz kezd lenni! Én naiv, azt hittem, a féltékenység az új leányzó iránt elmarad... Hát nem, ébredezik. Mintegy edzés képpen, napközben többször mondogatom magamnak, hogy jót akarok a családnak, tehát nem fogom a hibákat keresni a leendő bébicsőszben, és jóindulatú leszek.
Amikor a tej felforrt már és éppen kifutóban van a fazékból, akkor bugyog össze-vissza, gyöngyözik és növekszik. Úgy érzem, ezek az érzések a forró, lobogó, elborító tej, én meg ott állok a közepén és a kezemmel próbálom visszanyomni, hogy levegőt vehessek és én öljem meg őt, mielőtt ő olvaszt el engem. Oké, talán nem ennyire drámai a helyzet. Osszátok el kettővel. Vagy inkább másféllel. Szóval azért mégis, kezdenek ezek a karmos szürkeségek maguk alá gyűrni, ami talán normális, én mégsem szeretném beadni a derekam.

A változások, amelyek tények, hatnak a környezetükre. Nincs mese. És ez nem is baj. Én is a környezet vagyok, tehát változni kell. Az más kérdés, hogy érző környezet vagyok. Sok szempontból nem is fontos ez, viszont most azt az egy szempontot állítom reflektorfénybe, ami szerint fontos és számít. Azt, hogy ez a szempont én vagyok.

Köszönöm, hogy megoszthatom ezt Veletek. Csak a tudat, hogy megpróbálhatom megértetni magam, sokat számít nekem. És persze Beethoven mögöttem...

A főzésről...

A falusi lábasban és az otthon készített kenyérben van valami közös. És mivel pontosan meghatározni nem tudom, mi az, ezért csak bízni tudok abban, hogy megértitek, amit írok.

Életemben egyszer voltam tanuja "igazi" kenyérsütésnek. Nem a nyári pékséges munkám során, nem is a kenyérsütős megoldásra gondolok, hanem a házi-kézi-mindenlisztes kenyérsütésnek. Méghozzá anya készítette! Illetve... Nagyon lelkes volt, meg nagyon sokat babrált vele, én meg nagyon drukkoltam, de ez nem volt elég... Tehát valami kenyérszínű borzadvány lett a végeredmény. Arra gondoltunk, hogy majd de jó is lesz az unokáimmal elmenni az én anyukámhoz kenyeret sütni... Mert akkor majd idő-milliomos lesz, és kitanulja a dolgot! Tehát nekem ez volt a fejemben a kenyérről: túl sok macera! A zsemléről meg mindenféle ízesített kenyérről álmodni sem mertem!

Nagyon szeretek főzni! Annyira izgalmasak az ízek, és annyira izgalmas az is, ahogyan átalakulnak. Az pedig gyönyörű, hogy gyakorlatilag nincs két teljesen egyforma étel (most nem beszélek a futószalagos gyártásról), meg "ahányházannyiszokás", meg ugye falusi lábas, leragadós "occsó teflony", ami valamilyen rejtélyes módon a szépre fésült asszonyi hajkorona minden egyes hajszálát az ég felé meredni készteti... Tehát az otthoni, normális főzés! Itt megtanultam - remélhetőleg egy életre -, hogy mennyire változatos és végtelenül kreatív lehet!

Kate szívességből elkezdett egy kis főzőtanfolyamot itthon néhány tizenévesnek. Ma este volt egy szabad hely és így én is ott lehettem velük! Láttam már Kate-et profin kenyeret sütni otthon, mindenféle masina nélkül, de még nem volt alkalmam kipróbálni magam. Egy órával ezelőtt viszont...

Ugye általában úgy készítjük el akárminek a tésztáját, hogy kézimixerezünk, vagy könyékig belemászunk. Hát ez a módszer teljesen más! Az ember nem is hinné, hogy valami csiríz-szerűségből rövid időn belül kenyér lesz! És vicces is, mert az asztalhoz kell csapkodni jó sokszor a "trutyit" meg jó erősen, tehát maximálisan ajánlom otthoni terápiás kezelésnek! A lényeg, hogy amennyire szokatlan a módszer, és az embernek "Feladom!" érzése van az elején, annyira hatékony!

Ma készítettünk fánkot és "focaccia"-t, amit valahogy így ejtenek: "fákáccsá", tehát FAKACSA! A fánkot mindenki ismeri, arról nem írok. De a fakacsa... Olasz kenyér, olívaolajos, és végtelenül sok variánsa lehet! Lehet pizza stílusban készíteni, laposnak és megszórni mindennel, vagy csak friss rozmaringot és olívaolajat rátenni, és úgy megsütni. Ez a hagyományos, jó minőségű olívaolajba mártogatva eszik. Egymásra is lehet hajtogatni a tésztát, ez az, amit én csináltam. A kiterített alapra rászórtam feta sajtot, házi szárított paradicsomot, olivabogyót, vöröshagymát, fokhagymát, rozmaringot és bazsalikomlevelet. Ezt meglocsoltam olívaolajjal, a két szélét egymásra hajtogattam, felül bevagdostam, a tetejét megszórtam tengeri sóval, és.... Fél óra múlva mindenki azt ette! A kenyeret, amit én készítettem, teljesen egyedül a két kezemmel! Annyira jó érzés! Friss kenyér, gazdagon mindenféle jóval, nem töményen, csak éppen úgy, hogy az ízek egymásra reagáljanak, és gyönyörben úsztassák az ízlelőbimbókat! Fantasztikus volt! Nagyon fáradt voltam, már amikor elkezdtük is, de annyira pihentető volt az asztalhoz csapkodni a fánk, majd a fakacsa tésztáját... És mindenegyes odavágás után látni, ahogy kezd összeállni gyönyörűen szép, puha és jóillatú tésztává... Legszívesebben beletemettem volna az arcomat! Vagy a mwzítlábamat! De aztán örültem, hogy nem tettem, mert azt nem adtam volna a családnak. Így meg azt majszolgatták, amit én készítettem, amivel én dolgoztam! És minden háziasszony tudja, milyen az, amikor nem mondanak semmit, csak teleszájjal bólogatnak meg pozitívan hümmögnek az ember főztjére... Szóval kipihentem magam a fakacsa és a fánk készítése alatt! Még egy otthoni bemutatón is elgondolkodtam...

Sajnos az én kenyeremről nem tudok már olyan képet készíteni, ami nem lenne undorító. Ezt a neten találtam a "fakacsáról"!

Magyarázat

Kedves Mindenki, ne haragudjatok, forgószél sebességgel pörgő hetünk volt!

Voltatok már úgy, hogy elfelejtettetek érezni? Tudom, furán hangzik... És szomorúan... De amikor tele van mindennel a fejetek, ezer dolgot meg kell szervezni, közben másik kétezer a semmiből elővarázsolódik, és akkor mások is stresszelnek körülöttünk, és közben blogot akartok írni, de mire estére a gép elé juttok, már csak sistergés van az agyban... Nos, ez történt röviden velem! Emellett azt is képzeljétek hozzá, hogy 3 hét múlva "örökre" hazautaztok onnan, ahol közel 1 évig éltetek, és ez mindenféle meglepő, és a maga módján mulatságos érzelmeket hoz felszínre, amivel szintén törődni kell! Nem egyszer jelentkeztem be és álltam neki írni, de nem ment. Meg úgy nem lehet, ha nem érzem, miről írok! Ha nem tud a lelkesedésem szárnyra kapni, mert megkötözve tartja a mindennapok egyensúlyozásának hömpölygő áradata. Ami nagy valószínűséggel az én hibám (is). De főleg a hétköznapoké! :)

Na, de most vissza vagyok jőve! :)