Végre-valahára sikerült, Nill kezébe vehette a diplomáját! Kicsit hosszabbra sikerült az egyetem elvégzése, mint azt tervezte, de pont ebben az évben, ami különösen sok új és megterhelö eseménnyel van tele, sikerült az összes vizsgát letenni, beadandókat megírni, szakdolgozatot elkészíteni, stb, stb. Nagyon büszke vagyok rá!
Nos, a ceremónia a suliban egy új tapasztalat volt... Ugye itt nem szokás az idö múlását különösebben figyelembe venni, semikor sem. Így a 18 órára beharangozott diplomaátadás el is kezdödött 20.30-kor... Én meg a "megzeberedek" szavacskával játszottam a fejemben, ragozgattam, elválasztottam, ugyanis megörjít az ilyen hosszú várakozás. Amikor ülsz a székeden és semmi sem történik, és úgy néz ki, hogy csak azért várunk, mert ez is része a programnak. Örület!!!
Aztán amikor elkezdödött, egyesével kihívtak mindenkit, ölelgetés, háromszori megállás 5 méteren belül a profi fotósok kedvéért, aztán minden csoport letette az esküjèt, aztán minden csoportból valaki mondott beszédet... Na itt vált hirtelen érdekessé, mert egyszer csak hallom Nill nevét, az meg elindul a színpad felé, hogy akkor ö most beszédet mond. Elötte mindenki hosszan beszélt és olvasta a szövegét - az én hivatalos férjem meg odaállt, elmondta röviden fejböl az egészet, megtapsolták, megfütyülték, kész. Az érdekesség ebben az, hogy nem is tudott arról, hogy ö beszédet fog mondani. Elötte világosították fel erröl. Dehát neki ez nem probléma, nagy ajándéka van erre! Miután az egésznek vége volt és kifele sétáltunk az épületböl, ismeretlen emberek jöttek oda gratulálni, hogy milyen jó és lelkesítö és szívhezszóló beszédet rittyentett oda, még a fotós is odajött, hogy ö hazemegy és erröl beszámol a feleségének, mert sok diplomaosztón volt már, de ilyen beszédet még sehol sem hallott! :)
Nagyon hosszú volt az egész... Véleményem szerint azért, mert a.) mindenkit lefotóztak vagy 20-szor csak a ceremónia alatt b.) mert mindenkinek annyira hosszú a neve, hogy kétszer annyi idöbe telik kimondani, mint a mi neveinket.
Volt egy rész viszont, ami nagyon tetszett: felállt a helyéröl
az összes végzös, és egy szál virággal a kezükben, elindultak a "közönség" felé. Ez volt az az alkalom, ahol megköszönhették a szüleiknek, családnak a támogatást, kitartást. Nill a nagybácsinak adta a virágot, nagyon megható volt. Ebböl is látszik, hogy mennyire máshogy látják a világot a brazilok. Nálunk az ilyen ünnepségek nagyon hivatalosak az itteniekhez képest. Egy tanár például a Titanic betétdalát énekelte el, ezzel búcsúzott el a diákjaitól. És megnyitóként imádkoztak. És élö zene volt az átadások alatt, az emberek énekeltek, tapsolatak, szóval ez is teljesen más, mint otthon.
De miért is lepödök meg ezen...? Amikor Angliába mentem, csodálkoztam, hogy egy ilyen közel lévö ország hogyan lehet ennyire más. Ha erre gondolok, akkor hirtelen nem tudom leírni azt, hogy itt mennyire más minden. Talán szépen lassan meg tudom mutatni a bejegyzéseken keresztül...
Tchau!
