A hétvégén meglátogattuk a tesóimmal mamámat Balatonfőkajáron. Ez az a mama, akinek van a falusi lábosa. Sokat nyaraltam nála régen. És eredetileg Erzsébetnek hívják, de mindenki Katinak szólítja, az Erzsit meg sem hallja. Ez kihagyhatatlan, ám a történet szempontjából jelentéktelen információ volt.
A mama háza az utca végében van. Az utca vége meg a rét.
Amikor elindultunk Veszprémből busszal, nagyon meleg volt, hát otthon hagytuk a bundáskabátot. Mire odaértünk, gyülekeztek a felhők, de a mama szerint Kajár mindig kimarad belőle. Amikor a buszmegállótól a házhoz értünk, terítettünk is, ebédidő volt. Friss borsóból készült igazi falusi leves és duci palacsinták. A verandán ültünk le, ott ettünk. Amint megjön a jóidő, minden étkezés kint zajlik. Közben beszélgettünk kenyérről, ballagásról, gyógyszerárakról, rokonokról. Aztán az ebéd után mutatott a mama még a születésem előtti időkből való főzős újságokat. Marci elfeküdt a nyugágyban, el is aludt,Viktor a mi beszélgetésünket hallgatta, meg nézelődött, a kóbor macskákat próbálta hívogatni, mi meg az újságokat nézegettük, receptekről beszélgettünk.
Aztán a recept témát észrevétlenül felváltotta a "mesedélután". Mesélte a mama, hogy ő 17 évesen már apámat várta, és hogy 9 évesen otthagyta az iskolát és "masinált", mesélt a háborúról, a bálokról, ahogy a későbbi férje pénzt adott a cigányoknak, hogy "kimuzsikáltassák" a táncból. Marci közben aludt, mint a kisangyal (ne mondjátok el neki, hogy ezt írtam!), Viktor a földön feküdt, fülelt és kérdezgetett, meg nevettetett minket, a meleg szél meg feltámadt, és eső illatot hozott. Én pedig egyre izgatottabb lettem. Éreztem, hogy itt most nincs mese, esni fog. És akkor ki fogok állni a tető alól, sőt, még a mezőre is kimegyek!
Hatalmas cseppekben kezdett zuhogni. Hirtelen jégesőnek látszott, én azt sem bántam volna. Ha már rámjött az "ázhatnék", akkor ázás lesz! Kicsit beljebb kúszott Viktor, hogy nehogy véletlenül is megázzon. Egy kis ideig még ültem a széken, mint amikor a macska már kiszemelte az áldozatát, és már majdnem ráugrik, de még kiélvezi az utolsó pillanatot. Jó mélyeket szipákoltam a levegőből, ami tele volt a fák és virágok illatával, meg a vizes földút ismerős szagával. A veranda fölötti palatetőn csak úgy kopogtak a cseppek! Letettem a poros újságot a párkányra, és kimentem, de csak le a lépcsőn. A mama persze rögtön rámparancsolt, hogy menjek vissza, mert felfázok "meztélláb". Nem adtam meg magam, de kompromisszumom jeléül berohantam a nagy diófa alá, ott még majdnem teljesen száraz volt a föld. Az következő 16 felszólításra (melyek tartalma megegyezett az elsőével) végül bementem a teraszra és visszaültem a székemre. Akkor felfedeztük, hogy gőzölög az út! Olyan jó volt nézni! Elképzeltem, hogy jól odamegyek, és az egész párafelhőt beszuszákolom! ...mindig olyanokat kéne elhatároznom, amit ilyen egyszerű véghezvinni: felálltam és kimentem, ekkor még mindig esett az eső, de szépen, egyenletesen. Olyan igazi nyáriasan. Kimentem az utcára (de halkan, mert Marci még mindig aludt, a mama betakarta egy kardigánnal), és elindultam lefelé, a rét felé. (Azt azért hallottam, ahogy a Viktor e jelenséget a következő hangi hatással kommentálta: Ez mekkora egy hippi...) Mivel a rét a domb vége, azért a víz lassan hömpölygött le, én ezt vettem irányvonalnak, és a meleg vízben tipegtem tovább. Az utamba kerülő összes tócsába beleléptem, és amelyiknek nem volt köves az alja, abban jó alaposan megáztattam a lábam, mintha mágikus lábmosók lennének! A kis vízfolyam a rétre érve eltűnt. Azon a részen, ahol az út átmegy fűbe és rétté alakul, kicsit homokos a talaj. Ezt a víz olyan puhává tette, és langyos is volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, melyik irányba kezdjem a tapicskolódást. Kicsit topogtam a vízben balra is, aztán meg elindultam jobbra is. És aztán beljebb mentem pár lépést a vizes fűbe. Hogy az milyen jó érzés! Amikor éppenhogy meglengeti az ember a lábát a fű fölött, akkor az összes esőcseppet érezni a talpon, ami a fűszálakon megtapadt. És csiklandoz, meg frissít, és jókedvem lesz tőle, és bárcsak a cipőt is ilyen érzés lenne viselni! (Ezt az ötletet tessék lejegyezni, ki tudja...!)
Ott álldogáltam hosszú percekig, egyik lábamról a másikra dülöngélve, és néztem a távolabbi dombokat, ami két héttel ezelőtt még rikító sárga volt a repcétől, meg azt a fűzfát, amit én egészen eddig barkafának gondoltam, aztán kiderült, hogy az odébb van. Szóval néztem ezt a tájat, ami annyira ismerős volt! Néha egyszerűen vágyom ott lenni. Nem is vettem észre, hogy időközben ilyen mély nyomott hagyott bennem. Nagyon szép hely!Csend van, nem lehet autózajt hallani, csak a kutyák ugatnak tisztességes távolságból, meg a madarak hangoskodnak, és most az eső bombázta apró cseppjeivel a rétet.
Én pedig beletolakodtam ebbe a kettőjük között megkötött régi egyezségbe. A mező azt mondta, szép leszek, az eső meg azt, hogy jó, segítek neked. Tanúja lehettem annak, ahogy a természet nem hazudik. Ahogy megtartja a szavát, mert nem érdeke az esőnek nem esni, a rétnek meg rondának lenni. És pont akkor kellett esnie, hogy én is ott legyek, és újra megtaláljam azt az érzést, amitől boldog vagyok, amitől nem fáj semmi, amiért remélni tudok, ami erőssé tesz, amitől különlegesnek érzem magam.
... ahogy írom, valami ritmustalanul kopog az ablakpárkányomon... Nem madár, nem bogár. Lassan eleredt az eső.
Én nem tudom, mi ez az egész velem meg az esővel, de nagyon élvezem! Azt, hogy az utóbbi öt születésnapomon is esett, meg azt, hogy mindig akkor jön, amikor a lelkemnek szüksége van rá.
Nagyképűség még bevallani is, hogy ilyen eszembe jutott, de: lehet, hogy csak egyszer is miattam és nekem esett az eső?
... köszönöm!
A mama háza az utca végében van. Az utca vége meg a rét.
Amikor elindultunk Veszprémből busszal, nagyon meleg volt, hát otthon hagytuk a bundáskabátot. Mire odaértünk, gyülekeztek a felhők, de a mama szerint Kajár mindig kimarad belőle. Amikor a buszmegállótól a házhoz értünk, terítettünk is, ebédidő volt. Friss borsóból készült igazi falusi leves és duci palacsinták. A verandán ültünk le, ott ettünk. Amint megjön a jóidő, minden étkezés kint zajlik. Közben beszélgettünk kenyérről, ballagásról, gyógyszerárakról, rokonokról. Aztán az ebéd után mutatott a mama még a születésem előtti időkből való főzős újságokat. Marci elfeküdt a nyugágyban, el is aludt,Viktor a mi beszélgetésünket hallgatta, meg nézelődött, a kóbor macskákat próbálta hívogatni, mi meg az újságokat nézegettük, receptekről beszélgettünk.
Aztán a recept témát észrevétlenül felváltotta a "mesedélután". Mesélte a mama, hogy ő 17 évesen már apámat várta, és hogy 9 évesen otthagyta az iskolát és "masinált", mesélt a háborúról, a bálokról, ahogy a későbbi férje pénzt adott a cigányoknak, hogy "kimuzsikáltassák" a táncból. Marci közben aludt, mint a kisangyal (ne mondjátok el neki, hogy ezt írtam!), Viktor a földön feküdt, fülelt és kérdezgetett, meg nevettetett minket, a meleg szél meg feltámadt, és eső illatot hozott. Én pedig egyre izgatottabb lettem. Éreztem, hogy itt most nincs mese, esni fog. És akkor ki fogok állni a tető alól, sőt, még a mezőre is kimegyek!
Hatalmas cseppekben kezdett zuhogni. Hirtelen jégesőnek látszott, én azt sem bántam volna. Ha már rámjött az "ázhatnék", akkor ázás lesz! Kicsit beljebb kúszott Viktor, hogy nehogy véletlenül is megázzon. Egy kis ideig még ültem a széken, mint amikor a macska már kiszemelte az áldozatát, és már majdnem ráugrik, de még kiélvezi az utolsó pillanatot. Jó mélyeket szipákoltam a levegőből, ami tele volt a fák és virágok illatával, meg a vizes földút ismerős szagával. A veranda fölötti palatetőn csak úgy kopogtak a cseppek! Letettem a poros újságot a párkányra, és kimentem, de csak le a lépcsőn. A mama persze rögtön rámparancsolt, hogy menjek vissza, mert felfázok "meztélláb". Nem adtam meg magam, de kompromisszumom jeléül berohantam a nagy diófa alá, ott még majdnem teljesen száraz volt a föld. Az következő 16 felszólításra (melyek tartalma megegyezett az elsőével) végül bementem a teraszra és visszaültem a székemre. Akkor felfedeztük, hogy gőzölög az út! Olyan jó volt nézni! Elképzeltem, hogy jól odamegyek, és az egész párafelhőt beszuszákolom! ...mindig olyanokat kéne elhatároznom, amit ilyen egyszerű véghezvinni: felálltam és kimentem, ekkor még mindig esett az eső, de szépen, egyenletesen. Olyan igazi nyáriasan. Kimentem az utcára (de halkan, mert Marci még mindig aludt, a mama betakarta egy kardigánnal), és elindultam lefelé, a rét felé. (Azt azért hallottam, ahogy a Viktor e jelenséget a következő hangi hatással kommentálta: Ez mekkora egy hippi...) Mivel a rét a domb vége, azért a víz lassan hömpölygött le, én ezt vettem irányvonalnak, és a meleg vízben tipegtem tovább. Az utamba kerülő összes tócsába beleléptem, és amelyiknek nem volt köves az alja, abban jó alaposan megáztattam a lábam, mintha mágikus lábmosók lennének! A kis vízfolyam a rétre érve eltűnt. Azon a részen, ahol az út átmegy fűbe és rétté alakul, kicsit homokos a talaj. Ezt a víz olyan puhává tette, és langyos is volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, melyik irányba kezdjem a tapicskolódást. Kicsit topogtam a vízben balra is, aztán meg elindultam jobbra is. És aztán beljebb mentem pár lépést a vizes fűbe. Hogy az milyen jó érzés! Amikor éppenhogy meglengeti az ember a lábát a fű fölött, akkor az összes esőcseppet érezni a talpon, ami a fűszálakon megtapadt. És csiklandoz, meg frissít, és jókedvem lesz tőle, és bárcsak a cipőt is ilyen érzés lenne viselni! (Ezt az ötletet tessék lejegyezni, ki tudja...!)
Ott álldogáltam hosszú percekig, egyik lábamról a másikra dülöngélve, és néztem a távolabbi dombokat, ami két héttel ezelőtt még rikító sárga volt a repcétől, meg azt a fűzfát, amit én egészen eddig barkafának gondoltam, aztán kiderült, hogy az odébb van. Szóval néztem ezt a tájat, ami annyira ismerős volt! Néha egyszerűen vágyom ott lenni. Nem is vettem észre, hogy időközben ilyen mély nyomott hagyott bennem. Nagyon szép hely!Csend van, nem lehet autózajt hallani, csak a kutyák ugatnak tisztességes távolságból, meg a madarak hangoskodnak, és most az eső bombázta apró cseppjeivel a rétet.
Én pedig beletolakodtam ebbe a kettőjük között megkötött régi egyezségbe. A mező azt mondta, szép leszek, az eső meg azt, hogy jó, segítek neked. Tanúja lehettem annak, ahogy a természet nem hazudik. Ahogy megtartja a szavát, mert nem érdeke az esőnek nem esni, a rétnek meg rondának lenni. És pont akkor kellett esnie, hogy én is ott legyek, és újra megtaláljam azt az érzést, amitől boldog vagyok, amitől nem fáj semmi, amiért remélni tudok, ami erőssé tesz, amitől különlegesnek érzem magam.
... ahogy írom, valami ritmustalanul kopog az ablakpárkányomon... Nem madár, nem bogár. Lassan eleredt az eső.
Én nem tudom, mi ez az egész velem meg az esővel, de nagyon élvezem! Azt, hogy az utóbbi öt születésnapomon is esett, meg azt, hogy mindig akkor jön, amikor a lelkemnek szüksége van rá.
Nagyképűség még bevallani is, hogy ilyen eszembe jutott, de: lehet, hogy csak egyszer is miattam és nekem esett az eső?
... köszönöm!
