Furcsa, csordultig teli üresség van a szívemben. Ez talán jó, talán nem. Az biztos, hogy sok szemét karcolja fel így hús-szívem vérzékeny falát, viszont a halványan csillogó aranypor helyett vakító aranyként rakódik le, csillapítva a vérzést.
Érdekes... Mintha mindent százszor olyan intenzíven élnék meg, de csak úgy csendesen, magamban.
Hömpölygök magamban, és átélek megint. Kómámból lassan magamhoz térve újra érzek, válaszolok, fájok, nevetek, félek, röhögök, kacagok, nem tudok, forrongok, veszekszem, kitalálok, megvalósítok, rombolok, örülök, nem veszek észre, kérek, álmodom, hallok, adok, megértek, elutasítok, bekebeleződöm, véleményt alkotok, kések, nem értek, de ÉLEK!
És pirosak a pirosak, vérzenek és szenvedélyesen-boldogan lángolnak, és kékek és hűvösek és tiszták a kékek, a zöldek élnek, a feketék tátonganak, a narancsok nevetnek és gondtalanul szállnak, a fehérek üdén ragyognak és a barnák megnyugtatnak.
És ami kerek, gurul, a kocka döcög, a hegyes szúr és a lapos siklik. A felhők is élnek, változnak folyamatosan, érzékelnek, engedelmeskednek, a színes lepkék, a "pillék" pedig az orroomra szállnak, és meglegyeznek, ha a szél elfelejt fújni. És a tücsök is ciripel, és nem hagy aludni, és új élet születik közben, aztán megint mások pedig egybeérnek.
Az a jó, hogy van ÉLET. Nem céltalan "lesz, ami lesz", de haladó, tudatos élet. Az a jó, hogy élhetek azért is, hogy számítson, meg azért is, hogy csak úgy elteljen. Az meg még jobb, hogy választhatok. Nehezebb is így, persze. De szabadabb! És megoszthatom. És űr is keletkezhet, feneketlen, válogatás nélkül mindent beszívó űr. és ez nagyon, de nagyon jó.
